A rendszerint csak két betűvel jelzett, netán férfiakra, vagy nőkre utaló szóval, grafikával ellátott kis fülke nagymúltú „intézmény”. A rómaiak, a görögök az egymás mellé épített illemhelyeket társalkodóhelyként is kedvelték.
Láttak már riadtan fürkésző-topogó turistákat a Hősök terén, a Várban vagy más idegenforgalmi nevezetességek környékén? Mindnyájunk életében vannak olyam pillanatok, amikor nem a látnivalók érdekelnek bennünket, hanem egy kevésbé látványos, ám annál hasznosabb kis helyiség. Mellékes ügy, hogy olyan kevés van belőle?
Az első nyilvános létesítményeket Európában 1214-re datálja a szemérmes WC-történelem. Adót, persze, már jóval azelőtt kivetettek rájuk, 69 évvel időszámítás után, s a szagos ötlet, mint tudjuk, Vespasianus római császár éleselméjűségét dicséri.
Az ismertetőnk tárgyát kísérő természetes szemérem homályban hagyja az adatolhatóságot is. Indiában mindazonáltal már i. e. 2500-ban léteztek vízöblítéses árnyékszékek – állítja dr. Bindeshwar Pathak, aki toalett-múzeumot hozott létre és igazgat az indiai fővárosban.
A ma ismert WC elnevezésére és működési elvére a vén kontinensen 1596-ig kellett várni. J. D. Harrington akkor rukkolt elő az angol vécék ősével. 1668-ban már törvény kötelezte a polgárokat arra, hogy mellékhelyiséget építsenek otthonaikba. 1739-ben nemek szerint is elkülönül a férfiak és nők illemhelye. Az első aranyozott árnyékszéken Viktória királynő, Anglia uralkodója trónol 1859-ben.
A társaságokban ma már eufemisztikusan csak mosdónak nevezett illemhelyek elődjéről a népnyelv azt tartotta, hogy oda a király is gyalog jár. Holott a koronás főknek gyakran a helyükbe vitték azt a különös alakú széket, amelyek közül jó néhány ma múzeumokban díszeleg.
A székbe épített bili őse XIV. Lajos bőbeszédű udvari papjának köszönheti világra jöttét. Louis Bourdalouse jezsuita prédikátor (1632-1704) kitűnő szónok volt – nagyon szerette hallgatni a saját hangját -, fél napokat prédikált egyvégtében, többórás beszédeivel alaposan próbára téve az udvar hölgyeit, akik ilyen hosszú ideig nem tudtak úrrá lenni természetes ingereiken. Minthogy a padból felállni nem illett – illemhely különben sem volt a közelben – kitalálták hát a tojásdad alakú, szószostálakra emlékeztető edénykét, amelyet karmantyújukban vagy ruhájuk ráncai között könnyedén elrejthettek, és szükség esetén a templomban könnyíthettek magukon.
Változó etikett
Az edényeket a nagybeszédű papról bourdaloues-nek nevezték el. A korabeli udvari etikett semmi megbotránkoztatót nem talált az ötletben, hiszen Bretagne-i Anna báljain például minden teremben tucatnyi lakáj strázsált éjjeliedénnyel a kezében, és ha valamelyik nemes hölgy intett, már nyújtották is az edénykét, hogy a vendég, a táncot vagy a csevegést fél percre abbahagyva, sürgős dolgait elintézhesse. (A régi görögök és rómaiak szintén nélkülözhetetlennek tartották lakomáikon az efféle edényeket, csak azok aranyból vagy ezüstből készültek, és rabszolgák szolgáltak velük a résztvevőknek.)
Amikor azonban az udvarbéliek nem csak folyó ügyeiket óhajtották szilárd alapra helyezni, hanem egyéb szükség is szorította őket, a bourdaloues a lakájok kezéből egy fából eszkábált ülőalkalmatosságba került. „Francia széknek” vagy „lyukas széknek” hívták. Voltaire 1785-ben arra kéri intézőjét, Moussinot abbét, hogy küldjön neki egy „csinos lyukas széket”. A tehetősebbek ebből is egyedit, különlegeset rendeltek maguknak.
A köznépnek, persze, nem volt ilyen királyi dolga. A kevésbé tehetős városi polgárság kénytelen volt beérni a közös használatú árnyékszékkel (s emiatt a fertőzések is jócskán tizedelték). A szűkre méretezett csövek hamar eldugultak. „Egész Párizs bűzlik” – jelentették ki azok a kortársak, akiket nem lehetett becsapni a „a világ fővárosa” mítoszával. A lefolyókból a Szajnába ömlött a szenny – a párizsiak pedig a Szajna vizét itták…
A 18. században a katonai kórházakban jelenik meg az újítás: a mérnökök szellőztetőberendezéssel kombinált szivattyúval továbbítják az ürüléket az elvezetőcsatornákba. Angliában 1855-től rendszeresítik a szennyvízlevezető csatornát, Franciaországban viszont elképesztő pazarlásnak tekintik („pocsékolja a vizet, és károsítja a mezőgazdaságot”), ezért ott tovább él a középkor. Eközben Angliában szédületes pályát fut be a vízöblítés. A vízöblítéses angol vécét (innen a water-closet rövidítéséből kialakult W. C. betűszó is) azóta ismeri a civilizált emberiség, amióta az ötletes Thomas Crapper (1837-1910), a vízvezeték-szerelők királya – őfelsége, VII. Edward, majd V. György király leendő „egészségügyi mérnöke” – gyártani kezdi a komoly kísérletekkel kipróbált mintadarabokat – az angol vécéket.
