Élénk levelezésben állt a francia felvilágosodás legjelesebb képviselőivel, Voltaire-t és d’Alambert-t több alkalommal vendégül látta, több történelmi, politikai munkát is írt. 305 éve született II. Frigyes porosz király, aki uralkodásával méltán érdemelte ki a Nagy melléknevet.
1712. január 24-én született a Berlin melletti Potsdamban II. (Nagy) Frigyes Hohenzollern-házi uralkodó, Poroszország királya, valamint Brandenburg választófejedelme. Ereje már csecsemőkorában megmutatkozott: túlélte, hogy télidőben egy szál lepelben vitték a templomba, ahol egy súlyos aranykoronát nyomtak fejébe – ebbe korábban több testvére belehalt.
Neveltetését apja, I. Frigyes Vilmos irányította, de az irodalmat és a zenét előnybe részesítő, lázadó természetű fiú és a kortársak által paranoiás kiképző őrmesternek tartott apa viszonya hamar megromlott. Utóbbi verte és elzárta a szerinte felesleges és veszedelmes művészetek iránt érdeklődő fiát, majd II. György angol király lányával tervezett házasságát is megtiltotta. Az ifjú 1730-ban megpróbált Angliába szökni, de a Rajnánál elfogták – miután Hans Hermann von Katte nevű barátjához, szerelméhez intézett bizalmas levelét lefoglalták -, majd a király parancsára hadbíróság elé állították és halálra ítélték. Bár az ítéletet nem hajtották végre, a leendő uralkodónak végig kellett néznie szerelme lefejezését.
Ezután a trónörököst Küstrinben, egy hivatalba irányították, ahol Hille tanácsos vezetése alatt megszokta a munkát, az engedelmességet és a takarékosságot, sőt egy idő múlva apjával is kibékült. Megismerkedett a porosz közigazgatással és pénzüggyel, amelynek később nagy hasznát vette. Megnősült, írókkal és művészekkel vette magát körül, levelezni kezdett és szoros barátságot ápolt Voltaire-ral – levelezésük közel 50 évig tartott, az egymás iránt érzett intellektuális nagyrabecsülésük nem nélkülözte a homoerotikus utalásokat sem -, sőt francia nyelven Antimachiavel címmel könyvet is írt. (Más kérdés, hogy a gyakorlatban buzgón alkalmazta az olasz államférfi tanácsait.)
1740-ben, 28 éves korában lépett trónra, s feltett szándéka volt, hogy Poroszországot erős és virágzó állammá teszi. E cél érdekében arra törekedett, hogy alattvalóinak jól menjen a sora, hiszen akkor több adót fizetnek, s telik az államkincstár. Reformok sorát vezette be, egyebek közt elrendelte a kávé- és dohánymonopóliumot, új iparágakat honosított meg. Biztosította a vallásszabadságot, befogadta a hazájukban üldözött francia hugenottákat, eltörölte a kínvallatást, lecsapoltatta a mocsarakat, egységes törvénykönyvet dolgoztatott ki.
A porosz közigazgatás a leghatékonyabb és a legbecsületesebb volt a korabeli Európában, a törvény előtt mindenki egyenlő volt, elvileg még maga a király is – akinek hatalma azonban abszolút és szava megfellebbezhetetlen volt, a döntés jogát a legkisebb kérdésekben is saját magának tartotta fenn. Egyszóval mintaképe volt a felvilágosult abszolutista uralkodónak.
A hatalmas bevételek legnagyobb részét Frigyes a hadseregre költötte: kétszázezer katonát tartott fegyverben, Poroszország a kontinens legerősebb katonai hatalma lett uralkodása alatt. Trónra lépése után nem sokkal szövetséget ajánlott a franciák által szorongatott Mária Terézia osztrák császárnőnek, cserébe a gazdag Sziléziáért. Amikor Bécs elutasította az ajánlatot, megszállta és az 1745-ös drezdai békében meg is tartotta a tartományt, amelyre elődeinek régóta hiába fájt a foga. A megalázott Ausztria 1756-ban szinte az egész kontinenst szövetségbe kovácsolta Poroszország ellen, de a katonái életével sosem takarékoskodó Frigyes a véres hétéves háborúban állta a sarat, s az 1763-as hubertusburgi békében végleg biztosította magának Sziléziát.
Frigyes nem csak a csatatéren, de a tárgyalóasztalnál is tehetségesnek bizonyult. Oroszország befolyásának ellensúlyozására éppen Ausztriával szövetkezett 1772-ben Lengyelország első felosztása érdekében. Az osztozkodás révén egyesítette Brandenburgot és Poroszországot, később pedig kétszer is sikerrel akadályozta meg Ausztriát Bajorország megszerzésében. II. Frigyes, Poroszország harmadik királya, a modern német történelem egyik legnagyobb alakja 1786. augusztus 16-án halt meg Sanssouci kastélyában.
Frigyes nemcsak királynak, hanem művelt gondolkodónak is tartotta magát. Élénk levelezésben állt a francia felvilágosodás legjelesebb képviselőivel, Voltaire-t és d’Alambert-t több alkalommal vendégül látta, több történelmi, politikai munkát is írt. Nagy mennyiségű, közepes minőségű verset gyártott, szenvedélyesen fuvolázott, de ha nem figyeltek eléggé művészetére, mérgében összetörte a hangszert.
Ennél jobban már csak agarait szerette, ha a nemes állatokkal foglalkozott, senki sem zavarhatta meg. Kutyáin kívül csak a férfiak társaságát élvezte, feleségét, Erzsébet braunschweigi hercegnőt állítólag csak a látszat kedvéért vette el. Viszonyuk ennek megfelelően hűvös volt, gyermekük soha nem született. Élete végén magányos és mogorva, köszvényes fájdalmaktól gyötört öregember lett, aki mérgét környezetén töltötte ki. Az udvarban nem is szerették, de a nép előtt megmaradt a „kedves öreg Fritznek.”
A termetre kicsi (alig 159 centiméterre nőtt) uralkodó alapozta meg a porosz nagyhatalmat, így persze utóélete is mozgalmas volt. A hétéves háborúban egész Európa ellen egyedül harcoló, és végül diadalmaskodó király a mindenkori politikai rendszertől és soros ideológiától függetlenül regények és propagandafilmek kedvelt alakja lett, a náci Németországban még a második világháború végén is készült példájával kitartásra lelkesítő film. Frigyesre igényt tartott az első német munkás-paraszt állam is: az időközben megszűnt NDK-ban 1950-ben az átkos feudalista múlt emlékeként ugyan lebontották, de 1980-ban visszahelyezték szobrát az Unter den Lindenen.
Frigyes annak idején úgy rendelkezett, egy lámpa fénye mellett, minden szertartás mellőzésével helyezzék örök(nek gondolt) nyugalomra az általa építtetett Sanssouci kastély teraszán. Végakarata azonban nem teljesült, mert az általa választott helyre korábban a királyi kutyákat kaparták el, így a bebalzsamozott holttest kriptába került apja, I. Frigyes Vilmos mellé. A légmentesen leforrasztott fémkoporsót utóda, II. Frigyes Vilmos emeltette ki és vitette át egy potsdami templomba, ahonnan a második világháború végén a szovjet csapatok elől a későbbi NSZK területére, egy sóbányába menekítették. Az uralkodó végül Hechingenben, a Hohenzollernek székvárosában talált időleges nyugalomra, majd 1991-ben, halála 205. évfordulóján újratemették Potsdamban.
