Károlyi Mihály gróf, liberális, majd demokrata politikus, miniszterelnök, államfő 60 éve, 1955. március 19-én halt meg.
Nagykárolyi Károlyi Mihály 1875. március 4-én született Budapesten az ország egyik legtekintélyesebb és leggazdagabb arisztokrata-nagybirtokos családjában. Gyermekként magántanárok és házitanítók oktatták. Németül, angolul és franciául is anyanyelvi szinten beszélt. Állam- és jogtudományt tanult a budapesti egyetemen. Nagybátyja, Károlyi Sándor hatására kapcsolódott be a közéletbe, részt vett a szövetkezeti mozgalom szervezésében. Az 1901-es választást megnyerő Szabadelvű Párt színeiben még nem, de 1905-ben függetlenként már bekerült a Parlamentbe. Ettől kezdve folyamatosan alsó- vagy felsőházi képviselő, 1909 és 1912 között a nagybirtokosok érdekvédelmi szervezetének, az Országos Magyar Gazdasági Egyesületnek az elnöke volt. 1912-ben csatlakozott Justh Gyula Függetlenségi Pártjához, amelynek rövid időre elnöke lett, majd a függetlenségi frakciók újraegyesülésekor ő is belépett az Egyesült Negyvennyolcas és Függetlenségi Pártba.
Az 1912-es parlamenti viták során élesen szembekerült Tisza Istvánnal, akivel 1913-ban párbajozott is. Ezután egyre távolabb került a Tisza és köre által képviselt konzervatív politikától. Polgári demokratikus reformokat – földosztást és általános választójogot -, nemzetiségi egyenjogúságot követelt. Ellenezte az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország szövetségét, a dunai népek barátsága és az antantbarát külpolitika híveként érvelt a háború ellen. 1916-ban alapított pártja, a Károlyi-párt élén nagy népszerűségre tett szert, s közben egyre közelebb került a baloldali demokratikus irányzatokhoz, köztük a Szociáldemokrata Párthoz és a Polgári Radikális Párthoz.
Az első világháború elvesztése, a Monarchia és a dualista államrendszer összeomlásakor körülötte – mint a demokratikus és békepárti ellenzék vezetője körül – alakult ki az a politikai szövetség, amely 1918. október 23-án az Astoria szállóban Magyar Nemzeti Tanács néven hirdetett ellenkormányt. A néptömegek nyomására IV. Károly király 1918. október 31-én miniszterelnökké nevezte ki. A kormányalakítását mindenki természetesnek tartotta, kezdetben még politikai ellenfelei – Apponyi Albert, Bethlen István vagy Teleki Pál – is támogatták. (A kormányalakítás napján fegyveres katonák agyonlőtték Tisza Istvánt, haláláért sokan Károlyit tartják felelősnek, bár érintettségét sohasem bizonyították.)
A forradalmi kormány vezetőjeként a polgári demokratikus kereteket nem akarta túllépni, reformokba kezdett, de a kisantant területfoglalásai – tetézve a közellátási nehézségekkel – két tűz közé szorították, válságba sodorták szociáldemokrata és polgári koalíciós kormányát, amelynek éléről 1919. január 11-én lemondott. A Nemzeti Tanács még aznap köztársasági elnökké nyilvánította. Mindkét tisztségében Magyarország mélyreható demokratizálására törekedett. Bevezette az általános és titkos választójogot, ösztönözte a nagy- és középbirtokok paraszti kézre adását. Február 23-án kápolnai birtokán ő maga kezdte meg a parcellázást. A lakosság felét kitevő nemzetiségeknek ugyanakkor széles körű területi és politikai autonómiát kínált, de a nemzetiségi elitek ajánlatát elutasították, az elszakadás mellett döntöttek.
Az antant újabb területek átadását követelő jegyzéke, a Vix-jegyzék visszautasítása után, 1919. március 21-én lemondott, hogy a szociáldemokraták kezébe adja a kormányzati hatalmat. A szociáldemokraták azonban – tudta nélkül – a februárban letartóztatott kommunista vezetőkkel megegyezve alakítottak kormányt. Másnap Károlyi aláírásával jelent meg a Tanácsköztársaság hatalomátvételéről szóló proklamáció, amelyet később (emigrálása után) maga Károlyi és Berinkey Dénes miniszterelnök is hamisítványnak nevezett.
1919. július 4-én emigrált, Ausztriában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában élt. Az emigrációban nézeteiben baloldalra tolódott, legfőbb politikai célja a Horthy-rendszer megdöntése volt. Háború alatti tárgyalásaiért és 1918-19-es szerepéért eközben Magyarországon hazaárulónak bélyegezték, vagyonát elkobozták.
1934-ben feleségével Svájcba költöztek, majd Londonban és Párizsban éltek.
A második világháború után, 1946. február 14-én a nemzetgyűlés rehabilitálta, májusban hazatért, 1947 és 1949 között Magyarország párizsi nagykövete volt. A Rajk-per és más törvénytelenségek elleni tiltakozásul 1949 októberében lemondott, szembefordult a Rákosi-rendszerrel, másodszor is az emigrációt választotta.
Életének utolsó éveit a politikától visszavonulva, a franciaországi Vence-ban töltötte. Itt halt meg 1955. március 19-én. Másodszori rehabilitálása 1962-ben, hamvai hazahozatalával kezdődött meg. Földi maradványait felesége, Andrássy Katinka kezdeményezésére szállították haza, és temették újra a Kerepesi temetőben. Emlékiratait Egy egész világ ellen címmel 1922-ben adták ki Münchenben, majd 1965-ben Budapesten. Hit illúziók nélkül című újabb önéletírása angolul 1956-ban Londonban, majd magyarul 1977-ben jelent meg.
1975-ben a Parlament mellett állították fel a Varga Imre által megformázott szobrát, amelyet 2012 márciusában elszállítottak, és később Siófokon helyeztek el. Személyének és tevékenységének megítélésében ma sincs konszenzus
