355 éve, 1662. január 23-án esett el a nagyszöllősi csatában a török és erdélyi ellenfelei ellen harcoló Kemény János erdélyi fejedelem.
Kemény János Önéletírása a kor és a történelmi szereplők hű krónikája, Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájának egyik forrása.
„Nékem pedig magamnak mind fogantatásom s mind születésem háborúságos időkben löttek volt, mely alkalmatosságok szerént lött is hitván életemnek folyása. Mert hogy igazán megírjam, az atyám igen jámbor, tökéletes, de barátságos és víg természetű, nyájas ember vala, s az magyari rossz szokás szerént, mihelt barátit s idegen embereket kaphatott, igen eliddogált vélek, noha mindenkor az borital után betegeskedett. Radnóton is noha szorulásban voltak, de egykorban hazaérkezvén, jól megivott barátival nappal s éjszaka, hálván több nemes emberek is házok népével azon házban; hajnal felé ébredvén az dologhoz, szegény apám nem gondolhatott több embereknek is az házban lételekkel, hanem ők tudták módját dolgoknak szegények, s én akkor fogantattam. Ragadott volt énreám is azon természet, mert az emberséges emberekkel borital közt való mulatságot én is igen szerettem elein, igen is gyakorlottam, járulván az természethez az én időmbéli akkori affélékből való abusus is; csakhogy bezzeg én is minden sok borital után megkornyadoztam, és ha ma dánom-dánom, holnap valóban bánom-bánom volt.”
Kemény János az erdélyi Bükkösdön született 1607. december 14-én (Önéletírása szerint: Lött pedig születésem in anno 1606, az akkori időjárás szerént karácson előtt két héttel). Apród volt Bethlen Gábor fejedelem mellett, annak halála után I. Rákóczi Györgyöt szolgálta hadvezérként és diplomataként. A fejedelem, akinek szeme előtt a lengyel trón megszerzése lebegett, 1657-ben a svédek oldalán, a török Porta tiltakozását figyelmen kívül hagyva megtámadta a kozák felkelés által meggyengített Lengyelországot. Eleinte sikereket ért el, de szövetségesei cserbenhagyták, és bár csatát nem vesztett, egyre reménytelenebb helyzetbe került. Amikor a szultán rendeletére a krími tatár kán is az engedetlen erdélyi fejedelem ellen szállt hadba, Rákóczi hátrányos békére kényszerült a lengyelekkel. A hazafelé vezető úton, a határhoz közel a hatalmas túlerőben lévő tatárok elállták útját. Rákóczi elmenekült, a parancsnokságot Keményre bízta, aki három napig helyt is állt, de amikor élelme és lőszere fogyni kezdett, tárgyalásokba bocsátkozott. Még a kán sátrában alkudozott, amikor a szószegő tatárok megtámadták táborát, és mintegy ötezer emberével együtt foglyul ejtették.
Kemény két évig sínylődött a messzi rabságban, amíg rokonai összegyűjtötték a váltságdíjat. Szenvedéseit Önéletírásának elkészítésével, a magyar zsoltárokra írott jegyzetekkel igyekezett enyhíteni. A balsikerű lengyel hadjárat után a törökök Rákóczi helyére Barcsay Ákost nevezték ki fejedelemnek. (Rákóczi 1660-ban a törökkel vívott szászfenesi csatában esett el.)
A fogságból szabadult Kemény ezt az időszakot magyarországi birtokán, a politikától távol töltötte. Rákóczi halála után a székelyek és a törökellenes frakció biztatására trónkövetelőként lépett fel a gyorsan népszerűtlenné vált Barcsayval szemben. Utóbbi 1660 végén személyes biztonságának garantálása fejében lemondott, helyére az országgyűlés 1661. január 1-jén Keményt választotta fejedelemmé.
Barcsay testvérei azonban nem tartották be az egyezséget, mire Kemény őket és a volt fejedelmet is megölette. A törökök ezután kiverték Erdélyből Keményt, akinek segítségére I. Lipót császár Raimondo Montecuccolit küldte. Időközben azonban az osztrák és a török fél megegyezett: amennyiben a törökök nem „nyelik le” Erdélyt és engedik új fejedelem választását, Bécs sorsára hagyja Keményt.
Ali temesvári pasa 1661 szeptemberében a kastélyából odarendelt Apafi Mihályt választtatta fejedelemmé, a hír hallatán pedig a seregét csigalassúsággal Kolozsvárig elvezető Montecuccoli megfordult, és harc nélkül hazatért. Kemény hadba szállt Apafi ellen, de az 1662. január 24-i nagyszöllősi csatában vereséget szenvedett. A harcmezőn ő is holtan maradt.
Kemény János átélte Erdély fénykorát, és részese volt a hanyatlás kezdetének. Önéletírása, amelyben a magyar irodalomban elsőként alkalmazta szervesen és rendszeresen az anekdotát, a magyar barokk próza jelentős alkotása, egyben értékes forrásmű, amelyet felhasznált munkássága során Kemény Zsigmond, valamint Móricz Zsigmond is az Erdély-trilógia megírásakor.
„Hallottam egy tréfás illusiót erről, mely noha nem igen civilis, de valósággal igaz volt. Egy Pellérdi Péter nevű jeles udvari ember hopmestere lévén Báthori Zsigmondnak, és bémenvén az fejedelem az tárházban, az hopmester is véle, midőn az megöletett uraknak elhordatott kincseket mutagatná, s dicsekednék, hogy elég pénze volna már az említett hadra, és kérdené, mi tetszenék felőle Pellérdinek is, mond az tréfás udvari hopmester: Megmondhatnám ugyan tetszésemet, de felséged meg fog haragudni. Biztatván az fejedelem, hogy bízvást szólhatna, volt jelen más Ferenc doctor24 is, ki doctor is, de egyébiránt jó politicus, udvari, tréfás s belső ember is, nevezetes ember akkori időben, kinek sok jeles actái is voltak; vonogatván azért magát Pellérdi, igazít Ferenc doctorra, hogy mondaná sententiáját; az ilyet mondott volt az fejedelemnek: Ti, úgymond, úgy jártok, kik azt feltöttétek, mint midőn Pellérdi uram hasa üresítésére leülvén, valamely szúnyog csípni kezdené; addig míg eszében venné, jól megérzené az csípést, és dolgát végezné, csipkedhetné ugyan alsó felét Pellérdinek; de eszében vévén Pellérdi, úgy csapná tenyerével, hogy vápájában halnának alfelének az szúnyogok. Ti is elkezdhetitek: de midőn észreveszi török császár rajta csipkedésteket, úgy meg fog csapni, hogy vápájában haltok alfelének. Ez szókon az fejedelem csak elszégyenelvén magát, abbanhadta az tractát.”
