2017. szeptember 22.  Péntek
Közepesen felhős 11 °C Közepesen felhős
Rovatok
2017. szeptember 22.  Péntek   Móric
Közepesen felhős 11 °C Közepesen felhős

Jack Kirby 100

Caligula, az őrült császár

“Tényleg nincs itt más?”

Anekdota estére – Aki meggyújtotta a gitárját

Jack Kirby 100  
100 éve, 1917. augusztus 28-án született New Yorkban Jack Kirby, a képregény atyja, az amerikai populáris kultúra megkerülhetetlen alakja.
Caligula, az őrült császár  
2005 éve született Caligula római császár, aki uralkodása alatt szörnyen kegyetlen és gátlástalanul pazarló volt.
“Tényleg nincs itt más?”  
D. Magyari Imre nem csak kulturális kalandozásairól mesél a Bécs - Kulturális kalandozások című könyvében. Nem csak. Történelmi visszatekintésekkel kiegészítve beszámol tapasztalatairól és humorral átszőtt élményeiről is.
Anekdota estére – Aki meggyújtotta a gitárját  
Jimi Hendrix 1967-ben szó szerint lejátszotta a színpadról a világ pop-élvonalát.
Cikk elküldése

Küldd el e-mailben a(z) A csoda átélése egy műfordító szemével című cikket ismerősödnek!

Neved:

E-mail címed:

A címzett neve:

A címzett e-mail címe:

Üzenet:

A levelet sikeresen elküldtük!
Köszönjük, hogy tovább küldted cikkünket!

Kultúra

A csoda átélése egy műfordító szemével

Szerző: / 2012. október 25. csütörtök / Kultúra, Irodalom   

Ulickaja magyar fordítása akkor tud jó lenni, ha a magyar szövegen érződik az eredeti mű orosz jellege, sőt, ha a magyar olvasó ráismer arra, hogy „ulickajás” a szöveg, miközben olyan magyar nyelven szólal meg, amitől a mű akár a magyar irodalom részévé is tud válni. Goretity József műfordítóval több mint érdekes beszélgetni. – Interjú

“Ebben a kötetben azonban van még valami nagyon fontos: a csoda átélése. A hősök úgy keverednek bele időnként akár teológiai értelemben véve is csodás helyzetekbe, hogy az olvasó a csoda megtörténtét magától értetődőnek, mintegy hétköznapi eseménynek éli át” – mondta a Cultura magazinnak Ljudmila Ulickaja A mi Urunk népe című kötetének műfordítója, Goretity József, a Debreceni Egyetem docense, aki a 19. és a 20. század eleji és a kortárs orosz próza sajátosságait kutatja és tanítja. A beszélgetés során a műfordítás és az kortárs orosz irodalom témáját körbejárva izgalmas kérdéseket feszegettünk, Ulickaja műveit mindvégig szem előtt tartva.

 

Mi jut az eszébe, ha Ulickaja könyveiről van szó?

Ulickaja könyveiről természetesen sok minden eszembe jut. A legfontosabbak talán a következők: olyan íróról van szó, aki visszaadta a történetmondás becsületét, értékét, és a XIX. századi orosz klasszikusokhoz hasonlóan óriási mesélőkedvvel rendelkezik. Képes arra, hogy néhány bekezdésben vagy mondatban plasztikus hősöket teremtsen, olyanokat, akiknek a legfantasztikusabb történetei is motiváltaknak, hiteleseknek tetszenek. Hatalmas tárgyi ismerettel rendelkezik, a világ, amelyet bemutat, szinte életre kel. A történelmi viharok sodrában vergődő „megalázott és megszomorított” kisemberek sorsa érdekli elsősorban, bölcs mosollyal és elnéző iróniával képes szemlélni a gyarlóságaikat, együtt tud velük érezni. Mindemellett az írásai rafináltan kidolgozottak: a leghitelesebbnek tetsző történetek is át vannak szőve klasszikus irodalmi utalásokkal, vagyis a vájt fülű, kereső-kutató, irodalmi csemegére vágyó olvasó is megtalálhatja az Ulickaja-írásokban az ínyencségeket.

Nem A mi Urunk népe az első Ulickaja-kötet, amit lefordított, milyen Ulickaját fordítani?

Nehéz, több szempontból is. Először is, Ulickaja írásaiban az elbeszélő olyan természetességgel mesél, hogy az ember első pillantásra akár úgy is vélhetné, nem olyan nagy dolog ez, bárki képes lehet rá. Ugyanakkor borzasztóan nehéz megtalálni azt a hangot, amelyen az adott mű megszólal – különösen így volt ez például az Odaadó hívetek, Surik című regény esetén, amelyben az elbeszélői hang finom iróniával szólalt meg. Nehéz Ulickaját fordítani azokon a szöveghelyeken, ahol a hétköznapi környezet leírása történik meg. A szerző ugyanis sokszor olyan finom árnyalatokkal és metaforikus sűrítésekkel jeleníti meg a környezetet, amelyeknek visszaadása a befogadó nyelven komoly fejtörést okoz.

Mennyiben kell változtatni, magyarosítani a szöveget a közérthetőséget tekintve?

A fordító feladata nem az, hogy új művet alkosson, hanem az, hogy az eredetivel adekvát szöveget hozzon létre. Nincs szükség tehát arra, hogy a fordító „felülírja” az eredetit. Hogy milyen eredeti szöveghelyzetnek, stílusnak, szóválasztásnak mi felel vagy vélhetőleg mi felelhet meg a magyarban, ez valóban a fordító felelőssége, és ebben legjobban a nyelvi kompetenciája, az adott szerző írói világának jó ismerete és bizonyos mértékig az intuíciója segítheti. Mindig nagy kérdés például, hogy kifejezetten orosz reáliákkal mit kezdjen a fordító: hagyja-e meg a maguk eredeti realitásában, annak veszélyével, hogy a magyar olvasó nem tudja beazonosítani, miről van szó, avagy keressen helyettük többé-kevésbé hasonló magyar reáliákat, hogy az olvasót segítse a megértésben, de annak veszélyével, hogy az adott szövegrészlet „oroszsága” veszik így el. A magam fordítói gyakorlatában e tekintetben valamely arany középút megvalósítására törekszem, igyekszem beleképzelni magam a nem ruszista „átlagolvasó” helyzetébe, hogy ő vajon mit tud és mit nem tudhat (mert miért is kellene tudnia?) az orosz valóságról – és ennek megfelelően alakítom a magyar szöveget. Az efféle fiktív, a fordító és az elképzelt olvasó közötti párbeszéd eredményeként megszülető fordítói döntés helyességének visszaigazolása pedig azzal történik meg, hogy örömmel olvassák-e az emberek fordításban az adott könyvet vagy sem.

Az utóbbi néhány évben több orosz szerző, mint például Vaszilij Akszjonov, Viktor Pelevin, Vlagyimir Szorokin, Viktor Jerofejev, Ljudmila Ulickaja, művei is sikeres fogadtatásban részesültek. Mi lehet ennek az oka?

És ez a sor még akár hosszan folytatható lenne: Szergej Dovlatov, Borisz Akunyin, Tatyjana Tolsztaja, Dmitry Glukhovsky, Jurij Poljakov neve még mindenképpen ide kívánkozik. A kérdése egyébként egyrészt egy hallatlanul izgalmas orosz irodalmi állapotra, másrészt pedig egy hosszú és bonyolult magyarországi folyamatra irányul. Anélkül, hogy hosszas fejtegetésbe kezdenék a kortárs orosz irodalom állapotáról, meg kell jegyeznem: az 1980-as évek közepétől kezdődően az elmúlt két és fél évtizedben az orosz irodalmat olyan pezsgés jellemzi, amelyhez fogható utoljára talán a XX. század elején, az úgynevezett „orosz ezüstkor” irodalmában volt megfigyelhető. Rengeteg tehetséges orosz író jelentkezett, akik nem egyszerűen csak élvezetesen írnak, jó történeteket találnak ki, hanem – a klasszikus orosz irodalmi hagyományokhoz kapcsolódva – úgy tudnak sajátosan oroszok maradni, hogy közben egyetemes emberi problémákat feszegetnek. Pelevin például úgy jelenít meg nagyon orosz világot, hogy közben elképesztően ismeri a manapság mindenkit érintő virtuális világok működését, Szorokin úgy nagyon orosz, hogy közben a világban működő és újratermelődő erőszak okait vizsgálja, Ulickaja úgy nagyon orosz, hogy közben érvényesíti a női szempontot a világszemléletében (és ez egyáltalán nem azonos nála a sekélyesen értelmezett feminizmussal).
Ami pedig az orosz szerzők magyarországi jelenlétét illeti: a ’90-es évek elején, leginkább hazai ideológiai okokból, nagyjából úgy nézett ki a helyzet, hogy minden, ami orosz, az rossz. Borzasztóan nehéz volt akkoriban a hazai folyóiratokkal és könyvkiadókkal orosz szerzőt elfogadtatni. Ugyanakkor volt egy lelkes ruszista irodalmár és fordító gárda, amelyik kitartott amellett, hogy a kortárs orosz irodalom izgalmas, és meg kell ismertetni a hazai közönséggel. E kitartásnak köszönhetően mára az orosz irodalom alighanem a legreprezentáltabb kortárs európai irodalommá vált Magyarországon.

Ulickaja írásainak (Szonyecska, Médea és gyermekei, Életművésznők, Imágó) középpontjában szinte kivétel nélkül valamely hétköznapinak látszó, de mégis unikális tulajdonsággal rendelkező nő áll. A mi Urunk népében szereplő elbeszélések is hasonlóan mindennapos történeteket, élethelyzeteket mutat be.

Én a problémát nem is afelől közelíteném meg, hogy Ulickaja könyveinek középpontjában az említett tulajdonságokkal rendelkező nő áll, hiszen a Kukockij eseteiben, az Odaadó hívetek, Surikban, a Vidám temetésben, a Daniel Stejn, tolmácsban egyértelműen férfi hős köré szerveződnek az események. Inkább azt mondanám, hogy Ulickaja érvényesíteni tudja a női szempontot. Egyfelől olyan megfigyelésekre képes, amelyekhez, meggyőződésem, női szemre van szükség, és ez igaz mind a környezetábrázolásra, mind a hősök lelki rezdüléseire. Azt szoktam mondani, hogy e tekintetben Ulickaja írásai olyanok, mint egy finom női kézimunka, mint egy csipketerítő.

Ha most kifejezetten A mi Urunk népének elbeszéléseit nézzük, akkor – hasonlóan az Elsők és utolsók elbeszéléskötet darabjaihoz – ezekben is megtaláljuk a Dosztojevszkijtől ismert „megalázottak és megszomorítottak” témáját: hogyan éli át a hétköznapi ember a történelmi kataklizmákat a mindennapjaiban. Hogyan próbál idomulni a helyzethez, hogyan próbál túlélni, hogyan próbál minden gyarlósága ellenére is többé-kevésbé tisztességes maradni. Ebben a kötetben azonban van még valami nagyon fontos: a csoda átélése. A hősök úgy keverednek bele időnként akár teológiai értelemben véve is csodás helyzetekbe, hogy az olvasó a csoda megtörténtét magától értetődőnek, mintegy hétköznapi eseménynek éli át. Mintha a bibliai korból ránk maradt csodás események itt és most, a mi világunkban is lejátszódnának. Ulickajánál mindez beépül egy sajátos vallásos szemléletbe, akár azt is mondhatnánk, a szerző saját vallásába, amelyben a transzcendenssel való kapcsolat megkérdőjelezhetetlen, viszont a vallási intézmények elutasíttatnak. Ettől a szemlélettől lesznek egyszerre hétköznapiak és unikálisak a kötet hősei.

Ulickajának tényleg mindenkiről van egy jó története, legyen szó önbizalom híján álló vagy bármit eltűrő nőkről, az apaság rejtelmeiről, őrangyalokról – ahogy A mi Urunk népe fülszövegében is áll. Mivel és hogyan tud a fordító hozzátenni az író mondanivalójához?

A fordító egyetlen dolgot tehet hozzá mindehhez: a lehető legadekvátabban fordítja le az eredeti szöveget. Sok oknál fogva nem szeretném fordítás közben bármivel is „kiegészíteni” Ulickaja – vagy bármely más szerző – írását. Egyfelől, a fordítónak alázattal kell viseltetnie a szerző, illetve a szerző produktuma iránt. (Ezért nehéz, mondjuk, rossz szerzőt fordítani: ott ugyanis nincs mire alapozni ezt az alázatot.) Egy Ulickaja formátumú szerző esetén először is tudomásul kell vennie a fordítónak, hogy a szerző sokkal bölcsebb, mint a fordító. Tudomásul kell vennie, hogy a szerző sokkal jobban átgondolta annál a szövegét, semmint hogy a fordító „belejavíthatna”: sokszor fordul elő, hogy kezdetben érthetetlennek tetsző szerzői eljárások valódi értelmére csak hosszas szövegelemzés után döbben rá a fordító – vagyis az első pillantásra kiigazítandónak látszó részt nem javítania, hanem megértenie kell.

A fordításelméletben vitás kérdés, hogy a fordításnak olyannak kell-e lennie, amelyen érződik, hogy egy másik nyelven íródott eredetileg a mű, vagy olyannak, mintha eleve a befogadó nyelven született volna. Azt gondolom, egy fordítás akkor jó és ideális (ha ilyen létezik egyáltalán), ha e két, egymást kizáró elvben egyensúlyt tud teremteni. Ulickaja magyar fordítása akkor tud jó lenni, ha a magyar szövegen érződik az eredeti mű orosz jellege, sőt, ha a magyar olvasó ráismer arra, hogy „ulickajás” a szöveg, miközben olyan magyar nyelven szólal meg, amitől a mű akár a magyar irodalom részévé is tud válni.

Az írónővel többször is találkozott már, a személyes kapcsolat mennyire számít a fordításban?

Rengeteget számít. Egyrészt azért, mert a személyes találkozások alkalmával megismerhettem a szerző beszédmódját, gesztusait, emberi tulajdonságait, érzelmi viszonyulásait. Elmagyarázhatott részletesebben olyan dolgokat, amelyek a művekben tömören, metaforikusan vannak kifejtve, bepillantást engedett a világnézetébe, a szemléletmódjába. Másrészt, mondjuk úgy, technikai szempontból is sokat jelent: egy-egy új mű problémái kapcsán a fordító sokkal könnyebben tud e-mailben a szerzőhöz fordulni akkor, ha személyes ismeretségben, sőt, kellemes emberi kapcsolatban állnak, mint akkor, ha sose látták egymást.

Mekkora felelősség ma Magyarországon egy sikerszerzőt fordítani?

Óriási felelősséget jelent – ha ebbe időnként belegondolok, alaposan meg is ijedek tőle. Sok egyéb tényező mellett ugyanis a fordítás minőségén múlhat egy szerző sikeressége vagy sikertelensége egy idegen nyelvterületen. Nem arról van szó – a korábbi kérdésére adott válaszomból talán ez látszik –, hogy a fordító „feljavíthatja” egy szerző szövegét (ha ezt kell tennie, az már régen rossz a szerzőre nézvést), hanem arról, hogy ha a fordító rosszul végzi a munkáját, egy kiváló szerző nagyszerű munkáját megbuktathatja az adott befogadó nyelvi közegben.

Elképzelhető, hogy éppen a fordítások tették őt ilyen sikeressé hazánkban?

Abból érdemes kiindulnunk, hogy Ulickaja művei – zseniális szövegek, vagyis e művek sikere – a szerző sikere. A fordító annyiban járulhat hozzá ehhez a sikerhez, hogy a fordítás során nem rontja el őket. Kétségtelen, hogy Ulickaja szövegei magyarul az én hangomon (meg Morcsányi Géza, V. Gilbert Edit, Kisbali Anna hangján – akik szintén fordítottak Ulcikaját) szólalnak meg, ezeken a hangokon váltak sikeressé Magyarországon. De sikeressé csak úgy lehettek, ha eleve, az eredeti formájukban is jók. Egyszóval, jó műből van esély sikeres fordítást létrehozni, rossz műből nem, a jó művet lehet a fordítás során jó műnek megtartani, vagy egy rossz fordítással akár el is rontani.

„Minél többet akar valaki, annál többet is kell neki adnia önmagából” – mondta Ulickaja 2009-ben a Könyvfesztiválon. Ez a gondolat mennyiben és hogyan tükröződik vissza az írásmódjában?

Azt hiszem, Ulickaja nagyon őszinte író. Nem alakoskodik, nem „bűvészkedik”. A korai írásaiban fellelhető őszinteségéért néhány oroszországi kritikában meg is rótták, vagy legalábbis fanyalogva „újszentimentalista” szerzőnek aposztrofálták. Az Odaadó hívetek, Surik című regényétől kezdődően azonban egyértelműen érződik az írásaiban olyasféle finom önirónia, amellyel mintegy éppen ezt az „újszentimentalista” őszinteséget is leleplezi. Ha úgy tetszik, elénk tárja azokat a vívódásokat, amelyek ezzel az őszinteséggel kapcsolatban felmerülnek. A mi Urunk népében pedig, azt hiszem, elég pontos választ kapunk arra, mit is gondol Ulickaja arról, hogy önmagából sokat, sőt, mindent kell adnia. A kötet előszavában azt olvashatjuk, hogy a szerzői én darabokra hullik, megtestesül egy-egy novellahősben, kaleidoszkopikussá válik, majd mozaikszerűen összerakódik. Minden hős, helyzet, történet tehát a szerzőből vétetett, a szerző egy kis darabkája, ilyen-olyan fiktív elbeszélői pozíciókból elmesélve. A Zárszó című rész a maga aforizmaszerű megnyilatkozásaival ezt az állapotot tükrözi. A szerzői én feloldódik a hősökben, a történetekben. A szerző mint individuum – hasonlóan a középkori ikonfestőhöz – nem fontos, csak médium, amelyen keresztül valamely magasabb „igazság” közvetítődik.

Kibelbeck Mara

Olvastad már?

Kapcsolódó cikkek