2017. január 23.  Hétfő
Hódara -8 °C Hódara
Rovatok
2017. január 23.  Hétfő   Rajmund, Zelma
Hódara -8 °C Hódara
Kölcsey Ferenc emlékezete (Fotó: Vasárnapi Ujság 1890. 37. évf. / OSZK)

“Magyar nép zivataros századaiból”

A.A. Milne és fia, Christopher Robin Milne Micimackóval (Fotó: babelio.com)

A. A. Milne, a Micimackó írója

Majdnem 20, Bárka, Szkéné (Fotó: Schiller Kata)

“Ez lesz-e lakóhelyünk?”

Mikszáth Kálmán (1847-1910) író, újságíró, szerkesztő, országgyűlési képviselő porték (Fotó: PIM, Cultura.hu)

Mikszáth Kálmán társaságában

“Magyar nép zivataros századaiból”  
"Ez a nap annak tudatosítására is alkalmas, hogy az ezeréves örökségből meríthetünk, és van mire büszkének lennünk..." A magyar kultúra napjáról való megemlékezés gondolatát ifjabb Fasang Árpád zongoraművész vetette föl 1985-ben.
A. A. Milne, a Micimackó írója  
"Aki senkit mond, annak valakinek lennie kell." Százharmincöt éve, 1882. január 18-án született Londonban Micimackó "szülőatyja", A. A. (Alan Alexander) Milne.
“Ez lesz-e lakóhelyünk?”  
A Majdnem 20 mélyebb hatását akkor érezteti, mikor könnyeinket törölgetve elhagyjuk a nézőteret és marad időnk elgondolkodni. Nehéz kérdéseken: vajon mikor döngessük a falakat, mikor rázzuk az öklünket?
Mikszáth Kálmán társaságában  
170 éve, 1847. január 16-án született a Nógrád megyei Szklabonyán Mikszáth Kálmán író, újságíró, akadémikus, a magyar kritikai realista próza nagymestere, aki vallotta: “Elbeszélni nem a regényíróktól tanultam, hanem a magyar paraszttól."
Cikk elküldése

Küldd el e-mailben a(z) A csodálatos hangú “párizsi veréb” című cikket ismerősödnek!

Neved:

E-mail címed:

A címzett neve:

A címzett e-mail címe:

Üzenet:

A levelet sikeresen elküldtük!
Köszönjük, hogy tovább küldted cikkünket!

Kultúra

A csodálatos hangú “párizsi veréb”

Szerző: / 2016. október 11. kedd / Kultúra, Zenevilág   

Edith Piaf sanzonénekes (1915-1963) (Fotó: listal.com) “Jól tudom, hogy ott fenn, kérlelhetetlenül ismétlem majd magamnak, mint egyik dalomban: „Nem, nem bánok semmit sem.””

Egészen mélyről jött. Mélyebbről talán már nem is jöhetett volna. És rövid életében ünnepelt, körülrajongott sztárrá lett. Kalandos történet az övé, színes és változatos, mozgalmas, izgalmas, hullámvölgyekkel teli. Életem című életrajzában a párizsi veréb, Édith Piaf így jellemezte önmagát:

Edith Piaf sanzonénekes (1915-1963) (Fotó: listal.com)“Meghalok, és annyi mindent mondanak majd rólam, hogy már senki nem tudhatja, ki is voltam valójában. Azt gondolják, ennek nincs olyan nagy jelentősége? Igaz. Mégis bánt ez a gondolat. Éppen ezért, amíg még tudok, beszélni akarok magamról. Vállalva akár a botrányt is. Kórházi ágyban fekszem, és diktálom emlékeimet, amelyek seregestől árasztanak el, ostromolnak, hálóznak be, borítanak el. A múltam nem rendeződik bölcsen körém. Arcok, testek lökdösődnek, mondván: “Én, én elsőnek!” Vannak boldog pillanatok, de aztán jön a többi, jóval számosabb. De még bármi megtörténhet velem az utolsó számadás napjáig. Jól tudom, hogy ott fenn, kérlelhetetlenül ismétlem majd magamnak, mint egyik dalomban: “Nem, nem bánok semmit sem”.”

Utolsó éveiben is betegen, magát nem kímélve, megszállottan dolgozott, utoljára a párizsi Olympia színpadán adott emlékezetes koncertet, bár ekkor már szó szerint alig állt a lábán. A rákbeteg Piaf 48 éves korában, 1963. október 11-én (egyes források szerint 10-én) hunyt el, a hírt meghallva Jean Cocteau költő, aki egész életében hűséges barátja volt, szívrohamot kapott és szintén meghalt. Cocteau egyszer ezt írta Édithnek: “Te mindazt képviseled számomra, ami értékessé teszi ezt a Franciaországot, amelynek a bája és kedvessége sajnos már eltűnt.” Bár Párizs érseke életmódjára való tekintettel nem engedélyezte a halotti misét, Párizs utcáit temetésekor ellepte a tömeg, s a második világháború óta először bénult meg teljesen a francia főváros közlekedése.

“Azon a ponton, ahol most vagyok, amikor az életem már csak egy hajszálon függ, és ezzel tisztában vagyok, mindaz, ami lényegtelen, nem érint többé. Márpedig az egyetlen lényeg, ha szeretünk, ha szeretnek, ha boldogok és elégedettek vagyunk önmagunkkal.” (Édith Piaf: Életem)

Piaf több mint 50 éve halott, de hangja halhatatlanná tette. A minden idők legnagyobb franciája címért indított internetes szavazáson az előkelő, tizedik helyen végzett, a házban, amely előtt a legenda szerint találták, ma Piaf-múzeum van. Sírja a leglátogatottabbak közé tartozik a Pere Lachaise temetőben. Életéről filmek, színdarabok, könyvek sokasága készült. Életrajzi regénye, a Nem bánok semmit sem, magyarul is megjelent. Piaf, a párizsi kölyöklány címmel 2003-ban, halálának 40. évfordulóján emlékkiállítást rendeztek a francia főváros polgármesteri hivatalában, korabeli felvételek felújított CD- illetve DVD-kiadásai jelentek meg és a párizsi Nemzeti Könyvtár lemeztárában 2003-ban megtalált, addig még nem publikált hat ismeretlen Piaf-dal színvonalasan rekonstruált első kiadásával lepték meg a rajongókat.

A kis veréb fiatalon elmúlt, de hangja, egyénisége fogalommá vált, s örökre hozzátartozik Párizshoz. A Padam, padam, a Milord, vagy a Nem bánok semmit sem dallama örökre fülünkben cseng.

La vie en rose, 1953

1952 őszén Jacques Pills-szel kötött házassága után úszott a boldogságban. “Remélem, hogy boldogtalan éveimnek most már vége”, nyilatkozta bizakodással és optimizmussal telve, “hogy mindenki elfelejti a kis gondokat, melyeket okoztunk, és hogy végre boldogan és szabadon élhetünk.” Neki azonban nem kicsi, hanem nagy gondjai voltak, melyekről a férje kezdetben nemigen tudhatott. Szabadnak azonban szabad maradt, mint mindig.

 

Milord, 1959

1958-ban a válását követően már új, nála jóval fiatalabb (alig 24 éves) barátjával jelent meg mindenhol. A görög Georges Moustaki életvidám férfit, aki egyik franciaországi turnéján gitáron kísérte Édithet, a tizennyolc év korkülönbség sem zavarta. Viszonyuk csak hasznára vált karrierjének. Mentségére szólva, néhány sanzont is írt Piaf számára, amelyek közül a Milord az énekesnő egyik legnépszerűbb slágere lett.

 

Non, je ne regrette rien, 1960

Édith Piaf magában hordja a halált. Bizonyára érezte, talán tudta is. De soha, semmilyen körülmények között nem adta fel. A show-t tovább kellett játszani. Mindenkinek tűrnie kellett a zseniális énekesnő zsarnoki természetét, szeszélyeit, hisztérikus kitöréseit, úgy kellett táncolni, ahogy ő fütyült. Az ifjú Charles Dumont zeneszerző Non, je ne regrette rien (Nem bántok semmit sem) című dala már első hallásra megtetszik Piafnak, rövid időn belül egyik abszolút slágerévé lesz. Piaf ismét teljes diadalt arat a turnéin, 1960 decemberében több mint fél óra hosszat tapsolva és ujjongva ünnepli a közönség az Olympiában.

Olvastad már?

Kapcsolódó cikkek