“Minden igaz történetnek van valami tanulsága” – írja Anne Brontë az Agnes Grey című művében. Az angol írónő, a Brontë nővérek legfiatalabbik tagjának életrajza olyan, mint egy patchwork; tények és következtetések, feltételezések és elemzések alapján összevarrt útmutató.

Viszonylag keveset tudunk Anne Brontë életéről. Rekordokat lehetne felállítani életrajzi adatainak és eseményeinek, mindennapi életének és érzelmeinek feltételezéseiből, amik többnyire megjelent műveire és nővéreinek munkáira, levelezéseire hivatkoznak. A néhány megmaradt saját relikviából, nővérei, Charlotte és Emily által hátramaradt útmutatókból áll össze az alig egy-két aktív évet megélt írónő képe.

A gyermeki évek

A hatgyermekes család (testvérei: Maria, Elizabeth, Charlotte, Branwell és Emily Jane) legfiatalabb tagja Thornton falujában, Yorkshire-ben született 1820. január 17, 192 évvel ezelőtt. Gyermek- és felnőttkorát súlyosan beárnyékolta a családot sújtó betegségek sorozata: édesanyja, Maria Branwell Brontë születése után egy évvel halt meg rákban. Az asszony betegsége alatt a csecsemő Anne-t és testvéreit egy dada, Sarah és annak húga, Nancy Gars gondozta, Patrick Brontë pedig idejét és energiáját teljes mértékben szeretett feleségének szentelte, miközben továbbra is ellátta az új plébánia körüli feladatait.
Ám a veszteséget alig tudták elfogadni, amikor Anne testvérei közül két legidősebb nővére, Maria és Elizabeth megy el ideje korán, 1825-ben tuberkulózisban haltak meg, miután 1824 júliusában a lányokat elküldték a Clergy Daughters Iskolába, Lancashire-be tanulni.

Patrick Brontë nem tudott szembe nézni gyerekeinek felnevelésével, egy anyai nagynéni, Elizabeth Branwell gondozására bízta őket, mégis magukra hagyatva nevelkednek. Így a tragikus halálesetek elsősorban érzelmileg lehettek különösebb hatással a még kisgyerek Anne-re. A néni egyfajta béranya lett Anne számára, aki példaképévé vált és erősen befolyásolta személyiségét, vallási meggyőződését.
Az életrajzíró, Juliet Barker The Brontës című művében írja, hogy az életben maradt gyerekek összefogtak, és szoros kapcsolatot ápoltak egymással, ám természetesen koruknak megfelelően, mással foglalkoztak. Az idősebb Charlotte és Branwell kifejlesztette saját világát, Glass Townt és Angriát, míg Emily és Anne Gondalt, majd egymás számára ezek köré találtak ki történeteket. A két kisebbik lány szoros barátsága csak erősebbé vált, miután Charlotte 1831 januárjában a Roe Head Iskolába ment tanulni. Két évvel később, amikor Charlotte barátja, Ellen Nussey ellátogatott Haworth-be, úgy jellemezte Emily és Anne kapcsolatát “mint az ikrek”, “elválaszthatatlan társak”.

Anne otthon kezdte meg a tanulmányait, elsősorban a zene és a rajz érdekelte. Majd nővéreit követve a Roe Head Iskolában kötött ki, ahova Emily társaságában Charlotte is visszatért tanárként 1835. július végén. Ám Emily képtelen volt alkalmazkodni a szigorú nevelőtestületi élethez, októberre már nem csak honvágya volt, fizikailag is beteg lett. Anne vette át a helyét, szabadidejét pedig továbbra is rajzolással és írással töltötte, mint ahogy ezt már tette kisgyermekkora óta két nővérével, Charlotte-tal és Emilyvel. A fennmaradt versei alapján a fiatal lányt éppúgy gyötörte a honvágy, mint nővéreit, azonban ugyanabban a környezetben teljesen más volt a reakciója, mint nővéreinek. Anne csendes és szorgalmas volt, és ami mindennél fontosabb, elhatározta, hogy addig marad, míg az oktatói munka anyagilag és szellemileg is kifizetődő. 1937-től viszont Anne egészségi állapota többször is kritikussá vált, nővére, Charlotte többször orvos és lelkészt is kénytelen hívni mellé.

Ahol az Agnes Grey kezdődött

Az ezt követő évekről keveset tudunk, 1839-től különböző családoknál vállalt nevelőnői állást. Előbb Mirfieldben, majd Blake Hall-ban – egy impozáns, tizennyolcadik századi kúria egy kis erdős parkjában -, az Ingham családnál kapott munkát, mint nevelőnő. A 37 éves Joshua Ingham és tíz évvel fiatalabb felesége két legidősebb gyermekének, a 6 éves Cunliffe-nek, az 5 éves Mary-nek a felügyeletét kellett ellátnia.
Az Inghamékkel töltött időszak eredményének lehet tekinteni Anne Brontë Agnes Grey című önéletrajzi ihletésű regényét; amire finom realizmusa miatt a „nevelőnő-regény” kifejezés sokkal jobban illik, mint a gyakran ezzel a kifejezéssel jellemzett Jane Eyre-re, Charlotte művére. Anne számára, bár megbékélt sorsával, sok gondot jelentett a fegyelmezetlen gyerekek nevelése, már az év decemberében távozott (kilenc hónap után, ahogy Agnes). Nem tudni, ő mondott fel vagy elküldték, a regény az utóbbit sugallja.

Ekkor Anne hazalátogatott édesapjához, ahol a plébánián megismerkedett a 26 éves William Weightman tiszteletessel, számos vers utal arra, hogy a lány beleszeretett a fiatalemberbe. Majd, Agnes Gray-hez hasonlóan Anne is fél évvel később kapott új állást, ezúttal a Robinson családnál, Thorp Greenben.
Anne és Weightman egymás iránti érzelmeire közvetett bizonyítékokból lehet csak következtetni, úgymint Anne verseiből, Charlotte egy leveléből és az Agnes Grey-ből. Azt viszont tudni, hogy Anne-re nagy hatással volt, hiszen Weightman jegyese egy Agnes Walton nevű nő volt, Anne talán ezért választotta ezt a nevet regényhősnőjének, akit önmagáról mintázott. Weightman 1842-ben kolerában meghalt, és Anne másik álma, a nővéreivel közösen nyitott iskola sem vált valóra; az Agnes Grey-ben azonban az utolsó fejezetek – a regény egyetlen nagyrészt fiktív része – legalább a regényhősnő számára valóra váltják írója álmait az édesanyjával nyitott iskola, majd a Westonnal kötött házasság formájában.

Tekintettel a család anyagi helyzetére Anne örömmel vette a nevelőnői munkát Edmund Robinson tiszteletesnél és feleségénél, Lydiánál Thorp Greenben, York közelében. Anne-nek négy diákja lett: a már szinte felnőtt, 15 éves Lydia, a 13 éves Elizabeth, az egy évvel fiatalabb húga, Mária, és a 8 éves Edmund. Ettől kezdve csak ünnepnapokon tudott hazalátogatni a családjához, és bár vegyes érzelmei voltak helyzetét illetően, időnként depressziós és magányos volt, Anne nem panaszkodott. Robinsonék megbecsülték a nevelőnő munkáját, és a gyerekekkel is jól megértette magát.
Nagynénje, Elizabeth Branwell és William Weightman halálát követően Anne versei a személyes gyászról és a veszteségről szólnak, egyfajta megbékélést, a fájdalom, az elveszett remények és lehetőségek elfogadását mutatják.
1943-ban visszatér Thorp Greenbe, ezúttal azonban nem volt egyedül. Bátyja, Branwell elkísérte, mint Edmund Robinson lehetséges házitanítója. Alig két évvel később a munkaadó család azonban hirtelen elbocsátotta az eddig, a nővérek által bálványozott Branwellt, aki megfeledkezve kötelességeiről, jobban belefeledkezett az alkoholba és az ópiumba. Anne is lemondott a Robinsonéknál betöltött pozíciójáról, és nem maradt tovább náluk.
 
A sikerre áhítozva - álnéven

1845-ben mind a négy Brontë gyerek Haworth-ben az apjuknál, Patricknél talált otthonra. A hangulat nem volt boldog.  Branwell kegyvesztett lett, Charlotte depressziósan tért vissza Brüsszelből, ahol beleszeretett a családos Héger professzorba. A négy “gyerek” közül egynek sem volt semmilyen közvetlen kilátása jövedelmező állásra.

Ez volt az a pillanat, amikor Charlotte “megtalálta” a húga, Emily verseit, amelyeket az érzékeny lány eddig egyedül Anne-nel osztott meg, aki társa volt Gondal világának kitalálásában. Emily dühös volt, fájdalmasan érintette Charlotte behatolása a privát világában. Anne pedig megkísérelte kibékíteni a nővéreket, talán abban a reményben, hogy saját verseire is ráirányul a figyelem irányul. Charlotte reakciója jellemzően leereszkedő volt: “Azt hittem, hogy ezekben a versekben a saját őszinteséged rejlik”. Végül, bár nem könnyen, a nővérek megállapodásra jutottak: Charlotte azt javasolta, hogy tegyék közzé a verseket.

A kiadatást a legnagyobb titokban végezték, sem Branwellnek, sem az apjuknak nem mondák el, mit terveznek. Anne és Emily összesen huszonegy verset - Emily versei többnyire az 1843 körüliek, Anne művei pedig valamivel régebben íródtak. Ezzel szemben Charlotte tizenkilenc verse került be a kötetbe, melyek többsége az Angrian krónikák kitalálása idején láttak napvilágot, s melyeket Branwell ismert már.
A közös kötetet a saját költségükön jelentették meg végül a nővérek 1846-ban az Aylott & Jones-nál, de a címlapra nem merték fölírni a nevüket. A korban egyáltalán nem egyedül állóan, férfiak nevét felvéve, Currer, Ellis és Acton Bell néven jelentkezik a három nővér az irodalomban. A kötet, ha nem is kelt nagy szenzációt, némileg kedvező vélemények jelennek meg róla, melyek közül az egyik különösen kiemelte Emily költői tehetség.

A sikerre áhítozva kevés idő múltán már mindegyik lány egy-egy regénnyel ostromolja a londoni kiadókat. Emily és Anne művét – az Üvöltő szeleket és az Agnes Greyt - egy évvel a közös kötet megjelenése után is fogadja a Newby Könyvkiadó, Charlotte elsőszülöttjét, a Professzort azonban minden kiadó visszautasította. Mint később kiderült, Charlotte járt jobban. Folyt.

Forrás: Poetryfoundation.org
Juliet Barker: The Brontës

GT