2017. június 24.  Szombat
Közepesen felhős 28 °C Közepesen felhős
Rovatok
2017. június 24.  Szombat   Iván
Közepesen felhős 28 °C Közepesen felhős

Az egykori Beatle: Sir Paul McCartney

20 év Harry Potterrel

Fred Astaire, maga a megelevenedett ritmus

Üldögélj Jane Austennel

Az egykori Beatle: Sir Paul McCartney  
Sir Paul McCartney a Guinness-rekordok szerint minden idők legsikeresebb zeneszerzője és előadóművésze, aki több mint százmillió lemezt és ugyanennyi kislemezt adott el.
20 év Harry Potterrel  
A világ 20 évvel ezelőtt, június 26-án találkozhatott először a varázsló fiúk legnagyobbikával, J. K. Rowling Harry Potterével.
Fred Astaire, maga a megelevenedett ritmus  
Fred Astaire tánccal hivatalosan 72 évesen hagyott fel, de azért hat év múlva még táncra perdült Gene Kelly oldalán - bár szavai szerint ez csak mozgás volt.
Üldögélj Jane Austennel  
Hazájában nem csak fesztiválokkal, könyv- és divatbemutatókkal készülnek Jane Austen halálának 200. évfordulójára.
Cikk elküldése

Küldd el e-mailben a(z) Bartis Attila: A sikert szidni álságos dolog című cikket ismerősödnek!

Neved:

E-mail címed:

A címzett neve:

A címzett e-mail címe:

Üzenet:

A levelet sikeresen elküldtük!
Köszönjük, hogy tovább küldted cikkünket!

Kultúra

Bartis Attila: A sikert szidni álságos dolog

Szerző: / 2015. május 19. kedd / Kultúra, Irodalom   

szerzőnk: Ayhan Gökhan“Aki pedig nem olvasott tőled egy sort sem, nem is hallott rólad, vagy amivel foglalkozol, annak nincs az ő számára semmilyen jelentősége, annak ez a siker effektíve nem létezik. Nem hat rá.” Ayhan Gökhan interjúja Bartis Attila íróval sikerről, elfogadásról és elfogadottságról.

 

A nyugalom című kötete előtt már két könyve megjelent. Hogyan emlékszik vissza az azelőtti időszakra? Íróként hogyan gondolkodott magán, mit várt, mitől az áttörést?

Ahol áttörés van, ott gát van. Valamiféle akadály. Az akadályokat pedig mindenekelőtt odakint szoktuk keresni. Természetesen léteznek külső gátak is. A világ közönye a magyar irodalommal szemben, a magyar nyelv izoláltsága stb. egyrészt szívszorító mítosz, másrészt volt ennek a mítosznak némi valóságmagva. Aztán Istennek hála az elmúlt évek rácáfoltak erre – igaz, a reflexeink ettől még nem múltak el. Ez például egy külső gát. Akkora gát, hogy az ember nem is fontolgatta az áttörését. Ezzel együtt a belső akadályok leküzdése sokkal nehezebb. A nyugalom esetében nem törtem át semmiféle gátat. Ott a gát átszakadt önmagától. Most, az új regénnyel is valami hasonló történik. Igaz, ehhez tizenöt év nyomása, feszültsége kellett. A gáttörés az első regény, A séta volt. Azt a gátat évekig törtem.

Amikor elkezdte írni a szöveget, érezte, hogy ez meghozza majd az Ön számára a sikert a nagyobb olvasóközönség előtt? Reménykedett ebben?

Bartis Attila író (MTI Fotó: Czimbal Gyula)Nem. Pontosítok: nem jobban, mint bárki, aki épp regényt ír. Bár lehet, hogy munka közben még annyira sem.

Előveszi néha a könyvet? Utólag van, amin javítana, igazítana? Mennyire elégedett ennyi idő után A nyugalommal?

Sokszor előveszem, mert nagyon sok minden történik a könyvvel. Fordítások, színház, film, felolvasások stb. De utoljára akkor olvastam el egyben, az elejétől a végéig, amikor a színpadi változatot írtam. Az meg majdnem másfél évtizede volt. Azt viszont újraolvasás nélkül is tudom, hogy nem változtatnék rajta. Annak ellenére, hogy számos hiba van benne. Olyan hiba, ellentmondás, tévedés, ami egy tudományos mű esetén nagyon is indokolttá tenne egy javított kiadást. Hiba-ügyben a műfordítók sokkal figyelmesebbek a szerzőknél és a kritikusoknál. Gyakorlatilag ahány fordító dolgozott a szöveggel, annyi listám van. Csak hát ez a kérdés már eldőlt. Ezek a hibák megtörténtek. Az egyetlen, amit tehet az ember, hogy próbál figyelni, ne kövesse el őket újra meg újra. A számtantanulás lényege nem abban van, hogy a rosszul megoldott példát ki tudjuk radírozni, hanem, hogy a következőt jól oldjuk meg. Gyarapíthatnám a szövegváltozatok számát, de ennek nincs semmi értelme. Olyan változtatást nem tudnék végezni, amitől lényegesen jobb lenne a regény.

Egy ilyen siker után nehezebb volt a következő könyvbe belefognia, kialakultak korábban nem létező elvárásai önmagával, az írással szemben?

Erre megpróbálok egy kicsit bővebben válaszolni. A sikert szidni egyrészt álságos dolog. Másrészt arra is tudunk példát, hogy valakit öngyilkosságba hajtott. A siker nem önmagában valamilyen, hanem azzal az emberrel együtt, aki azt megéli. Aki eleve fél a kudarctól, annak például meg tudja növelni a kudarctól való félelmét. Magasabbról nagyobbat. Igaz, több lehetőséget is biztosít, hogy ellavírozzon az ember a kudarcveszélyes helyzetek között. Ha gimnazistaként nem tudom, mikor született Jókai, és a tanár rákérdez, akkor bizony nagy bajban vagyok. Ha Bartis Attilaként meghívnak ugyanabba a gimnáziumba, és szóba kerül e kínos kérdés, elüthetem egy viccel. Vagy egy anekdotával, hogy én milyen rossz tanuló voltam. És még a diákok, sőt esetleg a tanár szeme is felcsillan. Holott ugyanúgy nem tudom, mint az a gimnazista, aki emiatt megszégyenülne. Miközben tőlem sokkal inkább elvárható lenne, hogy tudjam, mint tőle, aki mondjuk épp tizenhét, és épp szerelmes. Szóval a siker legalább annyi kétes felmentést ad, mint amennyi dologra joggal kötelezi az embert. És nagyon meg kell tanulni ezzel nem visszaélni.

Az önmagammal szembeni elvárásaim pont annyira lesznek sikerfüggőek, amennyire a siker kihat az életemre. Nem a történésekre, hanem az énemre, a személyiségemre. Márpedig valamilyen módon biztosan kihat, hiszen az ön- és a fajfenntartó ösztön mellett a két legnagyobb erő a bírvágy és a becsvágy. De ezeknek a puszta léte önmagában még semmilyen etikai minőséget vagy minősíthetetlenséget nem hord. A torzító hatásuk lehet problematikus. Én magamon azt tapasztaltam, hogy a siker egy bizonyos ideig biztonságot ad. Esetleg elégedettséget. És arra késztet, hogy ne legyen hivatkozási alap. Hogy minél kevésbé teremtsek vagy fogadjak el hierarchikus helyzeteket, minél kevésbé éreztessem másokkal ennek az amúgy is nehezen mérhető sikernek a létét. Aki számára sikeres, híres stb. vagy, az úgy éli meg, hogy az egész világ számára az vagy. Még akkor is, ha esetleg tudja, ez nem pont így van. A világ másik felén legfeljebb értetlenkedik. Aki pedig nem olvasott tőled egy sort sem, nem is hallott rólad, vagy amivel foglalkozol, annak nincs az ő számára semmilyen jelentősége, annak ez a siker effektíve nem létezik. Nem hat rá. Olyan mondat nincs, hogy, na de uram, én egy huszonvalahány nyelvre fordított író vagyok. Mert teljes joggal azt mondja, hogy váljék egészségére. Az ő valóságában ez nem szerepel. A sikert általában azzal mérjük, hogy hányan vannak az egyik, s hányan a másik csoportban. Nos, egyetlen író se ringassa álmokban magát. Még a Nobel-díjasok se. Valószínűleg többek közt ezért is élünk ennyire belterjes életet. Alapvetően azokkal vesszük magunkat körül, akiktől megkapjuk ezeket a simogatásokat, vállveregetéseket. Ritkán lépünk ki ebből a körből. És, hogy ez mit is jelent, csak akkor tudjuk meg, amikor valóban, hosszabb időre kilépünk belőle. Én most, e pillanatban lassan egy esztendeje egy olyan világban élek, ahol az íróságom, a hírnevem semmilyen szinten nincs jelen. Nem fordítottak indonézre, és ha fordítottak volna, az is mindegy lenne, az ország legnagyobb egyetemi városában három vagy négy könyvesbolt ha van, a kínálatból a számomra legismertebb név Paolo Coheo, és lassan egy éve még az ő könyvét se láttam soha senki kezében. Az elmúlt kerek húsz esztendőben, amióta A séta megjelent, nem volt ilyen tapasztalatom. Nem tudom, miért így alakult ebben az  országban az irodalom sorsa, de úgy tűnik, ez van. És ez nem általában a művészetről szól, hanem az irodalomról. Ha filmrendező, vagy képzőművész lennék, akkor egészen más lenne a helyzet. Visszatérve, természetesen sokszor találkoztam az egyik csoporttal, akiknek fogalmuk nincs az én hírnevemről, de rögtön kéznél volt a másik csoport. Hát itt nincs kéznél.

Úgy érzi, hogy pozitívan hatott ez Önre?

Az első két-három hónapban mérhetetlenül felszabadító érzés volt. Annyira felszabadító, hogy már-már én magam is elhittem, bizony, A nyugalom terhe miatt nem írtam tizenöt évig regényt. Nos, lehet, hogy kellett ez a felszabadulás ahhoz, hogy itt Jáván elkezdjek végre úgy dolgozni, ahogy érdemes, de legalább ennyire igaz, hogy most, a munka vége fele már legalább akkora hajtóerő a majdani otthoni simogatások reménye, mint amennyit segített az elején az, hogy megfeledkezhettem az eddigi simogatásokról, vállveregetésekről. Mondom, nem egyértelműek, nem abszolút értékűek, és nem véglegesek ezek a dolgok.

E mellé némi biztonságérzet társulhat.

Bartis Attila-könyvekAzt figyeltem meg magamon, hogy egy ideig biztonságot ad, de ha egy idő után még mindig elmarad valami ahhoz hasonló teljesítmény, mint ami a sikert hozta, akkor két párhuzamos reakció lép működésbe. Az egyik az infantilis, dacos önfelmentés. Hogy én immár letettem az asztalra, amit le kellett tennem, és egy szebb, jobb, igazságosabb világban engem ezért már megilletne holtomig a fedél és a kenyér. Ami igaz ugyan, csakhogy ez mindenkit megilletne. Ennek semmi köze A nyugalomhoz. Ez az agyonfurdalt, szégyenkező lelkiismeret daca. A másik reakció a félelem a sikertől, a bénító hatásától. A befeketítése. Abban látni minden rosszak okát. Miközben aligha lehet a munkaképtelenség összes oka ebben. Az kétségtelen, hogy félelmet szülhet, különösen, ha valaki viszolyog attól, hogy bevált receptek alapján éljen. Kétségtelen, hogy minél sikeresebb lett A nyugalom, annál jobban féltem attól, nehogy megírjam a második változatát. És erre a félelemre különösen okot adott az, hogy A nyugalom meg az A Vége között vannak bizonyos párhuzamok. Az egyik egy anya-regény, a másik, legalábbis részben, egy apa-regény. Az egyik elbeszélője egy író, a másiké egy fotográfus. Az egyikben is nagy szerepe van a szexualitás erejének, a másikban is. Az egyikben is jelen van a politika, a másikban is. Az egyik elbeszélőnek sincs egy tiszta, koherens istenképe, a másiknak sincs. Csakhogy ez mégsem ilyen egyszerű. A Vége nem A nyugalomból következik, hanem belőlem, ugyanúgy, mint hajdan következett belőlem A nyugalom, s előtte a Séta. A párhuzamok nem a siker okozta biztonságérzetből fakadnak. A fő visszatartó erő pedig nem a siker fullasztó ereje volt, hanem én magam, az életem. Például az, hogy egy apa-regény írása közben veszítem el Apámat. Mert bizony, akkor papírkosárba kerül szinte minden, amit addig megírtunk. Vagy például az, hogy az egyik szálból megszületik a Romlás. Mert kiderül, hogy annak a történetszálnak nem a regény, hanem a dráma a formája. Az önmagammal szembeni elvárásom leginkább az, hogy ezeket meglássam. És ne csak lássam, mert az önmagában még semmit nem ér, hanem használni tudjam. Ne radírozni próbáljak, hanem jól oldani meg a következőt. Csak hiába látok kétségtelenül sok mindent, ettől még sokszor érzem úgy, hogy vak vagyok. Sokszor még mindig három lesz az egy meg egy.

Ayhan Gökhan
Átjáró

Hozzászólás

A hozzászólások nem a szerkesztőség, hanem az olvasók véleményét tükrözik. A moderálási elvekbe ütköző hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül törölhetjük.

Olvastad már?

Kapcsolódó cikkek