„Az irodalomban benne lenni tény kérdése, nem az érzelmeké. És nem is tudom pontosan, hogy az irodalomban való jelenlét miből áll.” Február 22-én ünnepli 80. születésnapját Bodor Ádám Kossuth- és József Attila-díjas író.
„Mert más a hangja a csendnek, amikor valaki van benne, és megint más, amikor a falak között nem tartózkodik senki, amikor még a lehelet is visszhangosan ütközik meg a kietlen falakon, mivelhogy a környéken senki emberi lény lelkével nem találkozik.” (Bodor Ádám: Verhovina madarai)
Kolozsvári Református Kollégium növendékeként 1952-ben, tizenhat éves korában államellenes szervezkedés és röpcédulák terjesztése vádjával elítélték, és a szamosújvári politikai börtönben tartották fogva két évig. Szabadulása után volt gyári munkás, majd a Kolozsvári Református Teológia hallgatója lett. A diploma megszerzése után dolgozott a kolozsvári egyházkerületi levéltárban, majd egy fordító-másoló irodában. Első novellája 1965-ben jelent meg az Utunk című lapban, majd négy évvel később első novelláskötetét is kiadták A tanú címmel.
„Az irodalomban benne lenni tény kérdése, nem az érzelmeké. És nem is tudom pontosan, hogy az irodalomban való jelenlét miből áll. Abból-e, hogy én mit írok, vagy inkább abból, hogy kik azok, akik maguk közé fogadnak. Nem annyira, az elvontabb irodalomra, mint az irodalmi életre gondolok most. Bizonyára kényes kérdéssel kerülne szembe, ha lenne személyisége, maga az irodalom is, ha saját maga megragadására törekednék, hiszen mindmáig nem mindig bír szuverén módon kilépni a politika árnyékából, de még a közírás sémáitól sem eltávolodni, inkább enged a közhelyes szemléletnek, felületes értékrendnek, mintegy beletörődve azokba a hierarchikus viszonyokba, amelyeket a hatalom és a média ráerőszakol. Akkor meg kicsoda-micsoda ő? Ez a hűségi kötelékektől szövevényes belterjes világ a maga élő bálványaival nem az a hely, ahová én a szellemi elit tanyáját képzelem, és ahová mindenáron tartozni vágyom, itt még javában élnek a feudális késztetések és elvárások egyaránt. Én már alkatomnál fogva is alkalmatlan vagyok arra, hogy olyan nagyon benne érezzem magam valamiben, íróként akár éppen az irodalomban is – ez része mind a mérsékletnek, mind a szuverenitásnak. Ahogy annak idején otthon Erdélyben sem éreztem magam benne nagyon, én ott is kilógtam a sorból. Ettől én még mindig magyar író vagyok.” (Bodor Ádám: A börtön szaga)
1969-től, a kötet megjelenésétől kezdve szabadfoglalkozású író. 1970 és 1975 között tagja volt a Román Írószövetségnek. 1982-ben települt át Magyarországra, s 1984-től 1988-ig a Magvető Könyvkiadó lektora, majd szerkesztője volt. 1998-tól egy éven át a berlini DAAD Művészi Program ösztöndíjasa, majd a Holmi című lap szerkesztőbizottságának tagja volt.
Novellistaként indult, egymás után jelentek meg kötetei (Plusz-mínusz egy nap, Megérkezés északra, Milyen is egy hágó?, A Zangezur hegység). Az Eufrátesz Babilonnál című novelláskötetet már Magyarországon publikálta, de az itteni elismertségre 1991-ig várnia kellett, ekkor nyerte meg a Holmi című folyóirat novellapályázatát a később megjelent Sinistra körzet című kötetének egyik történetével. Ez a sajátos irodalmi műfajú, regényszerű novellaciklus külföldön is nagy sikert aratott. A nem konkrét helyen, valahol a Kárpátok mélyén, nem meghatározott időben játszódó regény a totalitárius rendszer egyszerre abszurd és hátborzongató világát, a benne élők teljes kiszolgáltatottságát ábrázolja
A Sinistra évében, 1992-ben adták ki a Vissza a fülesbagolyhoz című elbeszéléskötetét, majd 1999-ben újabb regénnyel jelentkezett: Az érsek látogatása fő ihletforrása a Kelet-Európában végbemenő felemás rendszerváltozás volt. 2001-ben látott napvilágot A börtön szaga című interjúkötet, amelyben a szintén kolozsvári Balla Zsófia kérdezte az írót életéről. 2010-ben Az utolsó szénégetők címmel tárcáit adta közre, majd egy évvel később megjelent a Verhovina madarai című, kisebb történetelemekből, elbeszélés-mozaikokból panorámaszerűen felépülő regénye.
„Aki érzéketlen mások gondjával szemben, előbb-utóbb közönyössé válik övéi iránt is. Lássuk be, a magyar politikai érzék a kiegyezést követően – amikor erre úgyszólván utolsó esély kínálkozott – nem tudott kezelni sorsdöntő kérdéseket: a nemzetiségek gondja iránt közönyösen, ha nem éppen gőggel és ignoranciával viseltetett, elmondható, hogy ezernyolcszáznegyvennyolctól fogva ez a magatartás egyenesen vezetett a nagy trianoni trancsírozáshoz. A méltatlan eljárás földolgozása pedig rettenetes teher, kétségtelenül meghaladja a nemzet lelki erejét. Hagyjuk most Kolozsvárt, de ott van például Nagyvárad, bárhonnan is nézzük, évszázados múltú, klasszikus magyar település volt a döntés idején, földrajzi fekvése folytán soha nem is lehetett része a történelmi Erdélynek, akkor pedig hogy a fészkes fenébe került nyolc kilométerrel odébb, egy újonnan kijelölt határ túloldalára? Úgy néz ki, csak úgy, merő kiszúrásból. De négyszáz kilométerrel odébb, Kézdivásárhely is évszázados magyar település mind a mai napig, eközben túl esik egy másik ország geográfiai középpontján. És mégis, mivelhogy bánatában vagy a furdaló lelkiismeret hatására az akkori neves döntnökök egyike sem szúrta tökön magát, és nem létezik sem erő, sem mód, sem szándék, amely itt igazságot tehetne és enyhítene a döntés szigorán, már csak méltóságunk érdekében olyan fölemelő volna túl lenni végre minden szinten ezen a megpróbáltatáson. Úgy érzem, egy nemzet nagykorúsága ott kezdődik, amikor megújulva túl bír lépni kudarcain, veszteségein. Az örökös panaszkodás nem indít meg senkit, a végén az egészből csak a szánalmas látvány marad. Ady háborgásaiból indultunk ki, pedig ő még csak a Trianon előtti állapotokat ismerte.” (Bodor Ádám: A börtön szaga)
Tárgyilagos, távolságtartó környezetleírás, szűkszavú dialógusok, néhány életmozzanatra redukált cselekvéssor, a rejtély, a titokzatosság atmoszférája, s nagyon finom humor jellemzik műveit, amelyekből több filmfeldolgozás is készült. Közülük is kiemelkedik A részleg, Gothár Péter 1994-es filmje, amely a következő évben a Magyar Filmszemlén elnyerte a fődíjat, a legjobb rendezés díját és a külföldi kritikusok díját is.
Bodor Ádám pályája során több rangos elismerést is kapott, köztük 1970-ben és 1975-ben a Román Írószövetség prózadíját, 1985-ben, 1989-ben és 2002-ben az Év Könyve-, 1986-ban a József Attila-, 1992-ben a Krúdy Gyula-, 1996-ban a Márai Sándor-, 2002-ben a Magyar Irodalmi Díjat. 2003 márciusában Kossuth-díjjal jutalmazták „a közép-kelet-európai történelem meghatározó léthelyzeteit modelláló, egyetemes érvényű, zárt szisztémák irodalmi megjelenítéséért, ember és természet kiszolgáltatottságának nagy erejű ábrázolásáért”. 2012-ben megkapta a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány díját, valamint a Verhovina madarai című regényéért a 2012. évi Szépíró Díjat is.
