2017. szeptember 22.  Péntek
Közepesen felhős 11 °C Közepesen felhős
Rovatok
2017. szeptember 22.  Péntek   Móric
Közepesen felhős 11 °C Közepesen felhős

Jack Kirby 100

Caligula, az őrült császár

“Tényleg nincs itt más?”

Anekdota estére – Aki meggyújtotta a gitárját

Jack Kirby 100  
100 éve, 1917. augusztus 28-án született New Yorkban Jack Kirby, a képregény atyja, az amerikai populáris kultúra megkerülhetetlen alakja.
Caligula, az őrült császár  
2005 éve született Caligula római császár, aki uralkodása alatt szörnyen kegyetlen és gátlástalanul pazarló volt.
“Tényleg nincs itt más?”  
D. Magyari Imre nem csak kulturális kalandozásairól mesél a Bécs - Kulturális kalandozások című könyvében. Nem csak. Történelmi visszatekintésekkel kiegészítve beszámol tapasztalatairól és humorral átszőtt élményeiről is.
Anekdota estére – Aki meggyújtotta a gitárját  
Jimi Hendrix 1967-ben szó szerint lejátszotta a színpadról a világ pop-élvonalát.
Cikk elküldése

Küldd el e-mailben a(z) Cormac McCarthy: Vad lovak című cikket ismerősödnek!

Neved:

E-mail címed:

A címzett neve:

A címzett e-mail címe:

Üzenet:

A levelet sikeresen elküldtük!
Köszönjük, hogy tovább küldted cikkünket!

Kultúra

Cormac McCarthy: Vad lovak

Szerző: / 2012. január 7. szombat / Kultúra, Irodalom   

A Véres délkörök, a Nem vénnek való vidék és Az út szerzője – Vad lovak című regényében a tizenhat éves texasi rancher, John Grady Cole felnőtté válásnak szívszaggató, véres és olykor hátborzongató történetét meséli el. – Cormac McCarthy regényének egy részletéből ajánlunk.

Barátjával, a nála egy évvel idősebb Rawlinsszal titokban szöknek át Mexikóba, hogy munkát vállaljanak a számukra ismeretlen, ám izgalmas kalandokat ígérő országban. De mire felocsúdnak, egy gyönyörű és kegyetlen világban találják magukat, ahol az embernek gyakran a vérével kell fizetnie az álmaiért.

Oldalra libbent majd visszaállt a gyertyaláng s tükörbeli képe mikor a szobába lépett, aztán ahogy becsukta az ajtót megint. Levette a kalapját és lassan közelebb ment. Súlya alatt megreccsentek a padlódeszkák. Fekete öltönyében megállt a sötét üveglappal szemben, amely előtt sápadtan hajoltak ki elkeskenyedő ólomkristály vázájukból a liliomok. Mögötte a hűvös-homályos folyosón alig ismert elődök bekeretezett arcképei függtek a faburkolatú falon. Lepillantott a megcsurgott gyertyacsonkra s hüvelykujját a tölgyfa lapon apró tócsába gyűlt meleg viaszba nyomta. Fölnézett a gyászruhás figurára a beesett megviselt arcra a megsárgult bajuszra és a papírvékony szemhéjakra. Ez nem álom. Nem álom.
Odakint sötét volt és hideg és szélcsend. Borjú bődült valahol ő meg csak állt kalapjával kezében. Soha életedben nem fésülted így a hajad – mondta.
Csönd ülte a házat csak az elülső szoba kandallópárkányán álló óra ketyegése hallatszott. Kiment a házból és becsukta maga mögött az ajtót.
Sötétség és hideg és szélcsend s a világ keleti karimáján kibontakozóban egy szürke szirt. Kisétált a prérire s úgy állt ott levett kalappal, mint aki a mindent beborító sötétséghez készül esdekelni úgy állt ott sokáig.
Épp fordult volna mikor meghallotta a vonatot. Maradt és várta. Érezte a talpa alatt. Már messziről hallatszott üvöltése-bömbölése úgy tört elő kelet felől mint holmi otromba előfutára a fölkelő napnak fényszórója hosszú pászmája végigszántott a nyílegyenes pályatest mentén a mesquite cserjék kusza ágain s végtelenbe nyúló sövényt metszett ki az éjszakából hogy azután visszataszítsa a drót- s póznamérföldek mérte sötétbe ahol a mozdonyfüst lassan szertefoszlik a halványan derengő új horizonton ahová a hang már csak késve érkezik és ő csak állt levett kalappal a reszkető földön s nézett a vonat után míg az el nem tűnt. Akkor megfordult és visszament a házba.
Amikor belépett a lány a tűzhelynél állt és fölnézett s tetőtől-talpig végigmérte az öltönyös fiút.
Buenos días, guapo1 – köszönt a lány.
Kalapját az ajtó melletti fogasra akasztotta az esőköpenyek csíkos pokróckabátok és más ruhadarabok mellé aztán odament a tűzhelyhez elvette és az asztalhoz vitte a kávéját. A lány kinyitotta a sütőt kivette a kész piskótatekercset egy tálra tette s odavitte egy vajazókéssel együtt letette elé majd végigsimított a nyakszirtjén s visszament a tűzhelyhez.
Köszönöm hogy gyertyát gyújtottál– mondta.
Cómo?
La candela. La vela.
No fui yo – felelte a lány.
La seńora?
Claro.
Ya se levantó?
Antes que yo.
Megitta a kávét. Odakint épp csak szürkült s Arturo közeledett a ház felé.

A temetésen látta az apját: egyedül állt a kerítésnél a keskeny kavicsos ösvény túlsó szélén. Közben kiment egyszer az utcán álló kocsijához de hamar visszajött. Délelőtt északi szél kerekedett porral vegyes apró szemű hó kavargott a levegőben s a nők a kalapjukat fogva ültek. A sírgödör fölé védőtetőt emeltek de az idő az alá is betört. Verdesett csattogott a vászon a tiszteletes szavait elsodorta a szél. Mikor vége lett a gyászolók felálltak vászonszékeikről s botladozva sietősen távoztak a sírkövek között.
Este fölnyergelte a hátasát és kilovagolt. A szél már csaknem teljesen elült farkasordító hideg volt szemben vérvörös felhők sziklazátonyán ült a nap vérvörös ellipszise. Arra lovagolt amerre mindig: oda ahol a kajovák földje felől jövő régi komancs út nyugati elágazása elérte a birtokot s halványan odaderengett ahogy délnek fordul a Concho-folyó északi és középső ága között elterülő préri csenevész füvében. Mindig ezt az órát választotta mikor már megnyúltak az árnyak s az öreg út úgy bontakozott ki előtte a rézsútos rózsaszín fényben mint egy múltbeli álom ide érkeztek le annak idején északról az elveszett nép festett pónijai és fehérre mázolt arcú hosszú varkocsú lovasai felfegyverkezve a háborúra ami az életük volt s jöttek az asszonyok a gyermekek s a csecsemőt szoptató anyák: véresküt tett és csak véren megváltható mindahány. Ha északi szél fújt hallani lehetett őket s lovaikat a lovaik prüszkölését a nyersbőrbe bugyolált paták dobogását a lándzsák zörgését s a homokon vonszolt teherszánrudak neszét mely egy tovacsúszó hatalmas kígyó hangjára emlékeztetett és hallani lehetett a szilaj lovaikat hetykén megülő mezítelen fiúkat ahogy maguk előtt terelték a betöretlen lovakat meg a mellettük lógó nyelvvel szaladó kutyák csaholását és a súlyos terheket cipelő félmeztelen rabszolgák nyögését s mindenekfölött az indiánok halk úti énekét melyet a lovasok kántáltak menet közben s a nemzetség és a nemzetség árnya haladt át finom korálként a köves síkon a sötétség felé hogy aztán mint evilági múlandó és erőszakos életük summázata murvaként szem elől vesszenek a történelem s az emlékezet számára.

Szembelovagolt az arcát rezesre festő nappal és a vörös nyugati széllel. A régi hadi ösvényen délnek fordult fölnyargalt egy enyhe emelkedő tetejére leszállt a lóról s odavetette a kantárszárat aztán előrement néhány lépésnyit s megállt mint aki valaminek a végére ért.
Egy bokor tövén régi lókoponya hevert s ő leguggolt kezébe vette ide-oda forgatta.
Törékeny volt és vékonyra morzsolódott. Papírfehérre fakult. A koponyával kezében leguggolt a ferdén eső fényben s nézte az állkapocsban lötyögő nagy kapafogakat. A csontlemezek cikcakkos varratait. A homok halkan pergett a koponyaüregben, ahogy a koponyát forgatta.
A lovakban is azt szerette, amit az emberekben: a testüket átjáró vért és annak melegségét. Minden tisztelete minden rajongása minden vonzalma a lángoló szívű teremtményeké volt s tudta, hogy mindig is azoké marad, hogy ez sose lesz másként.
Visszalovagolt a sötétbe. Hátasa felgyorsította lépteit. Mögötte a síkon legyezőszerűen terültek szét a nap utolsó sugarai s a lehűlő kék árnyéktól a portól a hidegtől és a sötét drótszerű bokrokban mind ritkábban felhangzó madárszótól kísérve ló s lovasa ismét vissza lehúzódott a világ peremére.

Hozzászólás

A hozzászólások nem a szerkesztőség, hanem az olvasók véleményét tükrözik. A moderálási elvekbe ütköző hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül törölhetjük.

Olvastad már?

Kapcsolódó cikkek