Gyönyörű meséket írt, ám élete korántsem volt mesés, inkább mesébe illő. Hans Christian Andersen a szegénységből emelkedett ki, és lett elismert szerző, meséiben legtöbbször saját emlékeit és érzelmeit írta meg.
A világ meseirodalmának egyik legnagyobb alakja, Hans Christian Andersen, ifjúkori élete is kissé mesehősi volt. A kis hableány, A rendíthetetlen ólomkatona, A hókirálynő, A rút kiskacsa, A fülemüle, A király új ruhája, A csalogány, A kis gyufaáruslány és a többi történet nem várt diadalt aratott mind a gyerekek, mind a felnőttek körében, ő maga is meglepődött meseírói sikerein.
Több mint „úri passzió”
Andersen 1805. április 2-án született a dániai Odense nyomornegyedében, paraszti származású, erősen vallásos-babonás anyja alkoholista mosónő, apja foltozóvarga és házaló cipész, aki a fiú kiskorában meghalt. A felnőtt Andersen, bár elismerésre és hírnévre tett szert, magánéletében zaklatott, boldogtalan volt.
Hans Christian Andersen hébe-hóba iskolába is járt, írni-olvasni megtanult, ám idejének nagy részét álmodozással, furcsa kis történetek kitalálásával töltötte. 11 éves volt, mikor anyja megelégelte fiának „úri passzióját”, s előbb szövődébe, majd dohánygyárba, végül egy patikushoz adta tanoncnak. Andersent azonban egyik mesterség sem tudta magával ragadni, továbbra is csak a könyvek és a színház érdekelték. Alig 14 évesen, 1819-ben Koppenhágába ment, hogy független és gazdag ember legyen. Keserves évek következtek. A nyakigláb, esetlen kamasz előbb éneklésből próbált pénzt szerezni, majd a koppenhágai színház balettkaránál próbálkozott, érthetően csekély sikerrel.
1823-ban aztán némi javulás mutatkozott helyzetében: Jonas Collin, a koppenhágai Királyi Színház igazgatója elolvasta az akkor már írással is próbálkozó Andersen egy darabját, s felfedezte a fiúban a tehetséget. Vállalva a taníttatás költségeit, és végül Andersen a Koppenhágai Egyetemen kötött ki, majd a következő évben megírta első értékesnek tartott művét Vándorlás gyalogszerrel a Holmen-csatornától Amager szigetének keleti csücskéig 1828-ban és 1829-ben címmel. Az E.T.A. Hoffmann modorában íródott fantasztikus mese azonnal sikert aratott.
Ezt követően élete szinte állandó vándorlással és önmaga megismerésével telt. Hírnevét útirajzaival alapozta meg, közülük legjelentősebb a műfaj klasszikusának számító Egy költő bazárja (1842). 1841-ben a Dunán hajóztában néhány napig Pest-Budán és Mohácson is elidőzött. „Magyarország gazdag ország, s egy szép nyári nap Dániájára emlékeztet” – írta az Egy költő bazárjában.
Első füzeteiben népmesékből, népi legendákból, babonás történetekből indult ki dán és külföldi források alapján. Valószínű, hogy például A zsidólány című történet alapját egy magyar monda- és legendagyűjteményből vette. Későbbi füzeteiben azonban már egyre inkább a saját maga kreálta mesék domináltak.
Lehetetlen szerelmek és ábrándok kergetése
Az utazgatások közötti időt gazdag dán pénzemberek, arisztokraták kastélyaiban vendégeskedte, dolgozta át. Természetének különcségeiről, művészi túlérzékenységéről, agglegényéletéről, rejtett homoszexualitásáról, hipochondriájáról, világfi allűrjeiről legendák keringtek. Andersen kapcsolata az érzelmekkel és a szexualitással igazán nehéz volt. Csak olyan nőkbe (és időnként férfiakba) szeretett bele, akik másokkal léptek házasságra. Nem volt gyermeke, mert úgy gondolta, hogy a gyerek fékezi a kreativitást. De egyébként kedvelte a gyerekeket.
Andersen A rút kiskacsában önmagát mintázta meg, csúnyának tartotta magát és ezért gátlásos volt. Boldogtalan szerelmeit írta meg A kis hableányban, A rendíthetetlen ólomkatonában. A fülemüle Jenny Lind svéd énekesnőről szól, akinek késve, levélben mert szerelmet vallani, de a nő csak „kedves testvérének” tartotta. Hasonlóképpen járt iskolatársa nővérével is, akit valószínűleg a legmélyebben szeretett, mert amikor meghalt, a nyakában egy bőrzacskóban megtalálták az asszony egyik levelét és azzal is temették el. Szenvedélyes érzelmekkel közeledett egy testvérpárhoz is. Amikor a lánynál nem talált viszonzásra, a fiú felé fordult, de szerelme ott is kudarcot vallott. Ennek ellenére a fiú sokáig támogatta az írót, jó barátja maradt, annyira, hogy még a sírjába is befogadta felesége mellett harmadiknak. A kis gyufaárus lányban anyjához fűződő boldogtalan kapcsolatát írta ki magából.
Csaknem száz nyelvre lefordították őket, alakjaik a társművészeteket is megihlették. Nehéz arra magyarázatot találni, hogy ezek a szomorú, sokszor pesszimista hangvételű, többnyire happy end nélkül végződő mesék miért olyan népszerűek a régi és a mai olvasók körében. Talán azért, mert bár Andersen a gyermekek közvetlen felfogóképességét meghaladó élethelyzetekről, érzésekről, eszmékről írt, a gyermeki szemléletmódot mindvégig megőrizte. Életének utolsó éveiben az elismerés számtalan jelét élvezhette: magas évjáradékot kapott, szülővárosa díszpolgárrá választotta, részt vett saját szobra leleplezésén és több külföldi uralkodó részesítette kitüntetésben. Az 1860-as évek közepétől azonban már sokat betegeskedett, végül 1875. augusztus 4-én halt meg Koppenhágában.
