„Nem cserélném el feddhetetlen reputációmért életemet. Mindig azt tettem, ami jól esett és mindig az az érzésem volt, hogy helyesen cselekedtem.” 165 éve született Jászai Mari, a magyar színház nagyasszonya, a legnagyobb magyar tragika.
„Minden dicsőségnél, minden tehetségnél többet ér: szeretni. Nem az, hogy az embert szeretik, hanem az, hogy az ember szerethet! (…) Szeretni valakit, felolvadni benne, érte élni, vele élni, vágyódni, vágyódni utána: ez az élet értelme!” (Jászai Mari: Jászai Mari emlékiratai)
1850. február 24-én született Jászai Mari színművésznő, aki Krippel Mária Annaként anyakönyvezték a Komárom megyei Ászáron. Anyját ötéves korában vesztette el, ezután Pannonhalmán nevelte egy rokona. A négy elemi után durva apja és mostohája cselédnek adta, szolgált Bécsben is, majd az osztrák-porosz háborúban markotányoslány volt.
Tizenhat évesen megszökött egy vándortársulattal, színpadra először statisztaként lépett, és rövidesen már Jászai Mariként a Budai Népszínházban játszott kisebb szerepeket. A hatalmas tudásvággyal megáldott lány 1869 tavaszán hozzáment a nála tíz évvel idősebb, komoly és művelt Kassai Vidorhoz, akivel együtt szerződött Kolozsvárra. Az itt töltött három év alatt akár boldog is lehetett volna – ha nem kellett volna éheznie. Férje ugyanis (akitől nemsokára elvált) kávéházakba járt, miközben ő minden kis pénzét színpadi ruhákra költötte. A házasság nem sikerült, s 1879-ben elváltak. Alakításainak híre eljutott a fővárosba, és a Nemzeti Színház intendánsa szerződtette a nyugalomba vonult Jókainé Laborfalvi Róza tragikai szerepkörére.
1872. április 3-án mutatkozott be a Bánk bán Gertrudis királynéjaként, és néhány hónapos megszakítással 53 évig tündökölt a Nemzeti élén. Veleszületett tehetségét állandóan fejlesztette, és óriási hatású művész vált belőle. 1883-ban ő volt Az ember tragédiájának első Évája, húsz Shakespeare-hősnőt játszott el, és elsőként alakította magyar színpadon Antigonét, Iokasztét, Elektrát.
Művészetének csúcsát Szophoklész Elektrájában érte el, Grillparzer Medeáját az 1887-es bemutató után harminc éven át játszotta páratlan sikerrel. Játékát és versmondását nemes pátosz hatotta át, kivételes egyénisége minden szerepet magára formált. Zengő alt hangja élettel töltötte meg a nemes veretű szövegeket, a színpadról tanított egy országot az igazi méltóságra. Megtanult görögül, németül, angolul és franciául, Ibsen John Gabriel Borkman című darabját az ő fordításában játszották. Petőfi rajongója és Széchenyi István csodálója volt, szilveszterenként Petőfi kiskőrösi szülőházánál versekkel emlékezett a költőre.
„Nem cserélném el feddhetetlen reputációmért életemet. Mindig azt tettem, ami jól esett és mindig az az érzésem volt, hogy helyesen cselekedtem. Amit a testem követelt, megadtam neki: de a lelkem sohasem volt a testem rabszolgája. Ha csalódtam valakiben: rögtön kiadtam az útját. És feleségtől sohasem csábítottam el a férjét.” (Jászai Mari: Jászai Mari emlékiratai)
Utálta a képmutatást, túláradó temperamentuma, életszomja hősnővé tette a hétköznapi életben is. Szerelme volt rövidebb-hosszabb ideig a költő Reviczky Gyula, a fiatal író Szomory Dezső és a festő Feszty Árpád is. Szavai szerint „sosem volt méltó társam a színpadon. Az életben sem. Én mindig szárnyalni akartam, és a hősöm mindig a föld felé húzott”. A fiatal, szinte még gyermek Szomory egy véletlen találkozás révén a híres díva Jászai Mari szerelmét vívja ki. A majd kétszerannyi idős művésznő rajongása, s Szomory kapcsolata társasági téma. Megbotránkozást vált ki, a színésznővel szembeni támadások felerősödnek. Talán e közjátéknak köszönhetően, no meg érlelődő katonai bevonulása elől Párizsba utazik 1890-ben.
Egyébiránt kevéssel beérte: cselédet nem tartott, lakását maga takarította, ruháit maga tervezte, varrta, gyakran adakozott, vagyona nem lévén az előadások bevételéből. Egéz életére kihatott, hogy fiatalon erőszakot követtek el rajta. Az I. világháborúban mindenét szétosztotta a katonák között, nyolcszázszor szavalt a sebesülteknek és a sebesültek javára.
„1866 volt és én tizenhatesztendős voltam! Egy magyar markotányos vett pártfogásba. Azaz: fölfogadott segítségül.
Senkisem törődött velem, legkevésbbé a „szent” apám. Azt se tudta, hol járok, miből élek. Levelet sohse írtam, sohse kaptam. Isten csodája, hogy nem pusztultam el valamelyik bordélyházban, vagy kórházban. Hogy mi óvott meg a legelején ezer meg ezer katona között, most már tudom. Rögtön rámtette a kezét egy őrmester, Solymosi Károly. A magáénak tekintett és én is magamat az övének. Elvezetett jó messzire a tábortól; szörnyen féltem tőle, de a világért sem mertem ellenkezni, oly hatalmasnak képzeltem a szép őrmestert. Ledobott a földre és oly iszonyú, éles fájdalmat okozott, hogy ma is hallom a sikoltásom abban a borzalmas éjszakában. Befogta a számat és dühösen csitított. – Ez volt az én nászéjszakám.
(….)
Ó, ez még sokáig kísértett! Mindig attól féltem, hogy meglát valahol a színpadon, előttem terem és magának követel. És elmondja, hogy én vagyok a Krippel Mari, a markotányosnő! Úgy éreztem, hogy ha ez kitudódik rólam, meg kell halnom.” (Jászai Mari: Jászai Mari emlékiratai)
Idős korára bölcs asszonnyá érett, gondolatait, művészi tapasztalatait cikkekben osztotta meg a világgal. A ma nevét viselő téren álló lakásának ablakából a Duna folyását nézte naphosszat. Élete végén méltósággal viselte a betegségével járó szörnyű szenvedéseket, 1926. október 5-én halt meg. Naplója és emlékiratai színháztörténeti szempontból is értékesek, 1953-ban díjat alapítottak emlékére.
