2017. október 21.  Szombat
Pára 5 °C Pára
Rovatok
2017. október 21.  Szombat   Orsolya
Pára 5 °C Pára

A teremtő lángész – Egy kultuszkép története

Turay Ida, mindenki Dusikája

Eger várának védelme

50 éves a Hair musical

A teremtő lángész – Egy kultuszkép története  
Madarász Viktor halálának centenáriuma alkalmából A teremtő lángész - Egy kultuszkép története címmel kamarakiállítás nyílt nyílt az MNG-ben.
Turay Ida, mindenki Dusikája  
110 éve, 1907. szeptember 28-án született Rákospalotán Turay Ida, a múlt századi magyar színjátszás egyik legközkedveltebb alakja.
Eger várának védelme  
465 évvel ezelőtt, 1552. október 17-én Dobó István kapitány vezetésével az egri vár védői visszaverték az ostromló török hadat.
50 éves a Hair musical  
50  éve, 1967. október 17-én mutatták be a hippikultúra és a vietnami háború elleni tiltakozó mozgalom jelképévé vált Hair című musicalt.
Cikk elküldése

Küldd el e-mailben a(z) Lermontov kalandjai című cikket ismerősödnek!

Neved:

E-mail címed:

A címzett neve:

A címzett e-mail címe:

Üzenet:

A levelet sikeresen elküldtük!
Köszönjük, hogy tovább küldted cikkünket!

Kultúra

Lermontov kalandjai

Szerző: / 2014. október 15. szerda / Kultúra, Irodalom   

Pjotr Zabolotszkij: Mihail Lermontov, 1837 (Fotó: Wikimédia)“A szenvedélyek nem mások, mint eszmék a fejlődés első fokán…” Mihail Jurjevics Lermontov, az orosz költészet Puskin utáni korszakának egyik legnagyobb képviselője, a Korunk hőse című regény szerzője 200 éve született.

Ennek a féktelen és fegyelmezett, elbűvölően kamaszos és fájdalmasan koraérett, megrázóan modern szellemnek a vonzására máig fogékonyak a magyar olvasók. A lermontovi életérzésnek mintegy foglalatát, tíz évvel első megjelenése után már lefordították magyarra, és a huszadik században is alig akad fordító-költőnk, aki legalább egy-egy nevezetes Lermontov-versen ki ne próbálta volna az erejét.

Mihail Jurjevics Lermontov: Most a szív
(részlet)
Most a szív nyugodni vágyik,
Szenvedélye ellobog,
Mert belátja, hogy a másik
Szív érette nem dobog;
Ám ha fojtott izgalomban
Még remegne, az se baj;
A víz sem csitul le nyomban,
Bár elült a vad vihar!
(Ford.: Kálnoky László)

Mihail Jurjevics Lermontov orosz költő, író 200 éve, 1814. október 15-én született. Moszkvában jött a világra, a családi legenda szerint skót ősökkel is dicsekedhetett., állítólag a Shakespeare Macbethjében felbukkanó Thomas Learmont lovag, a varázsló és költő is közéjük tartozott. (George Learmont a 17. század elején, Lengyelország meghódításakor állt a cár szolgálatában, az ő egyik felmenője a nevezetes 12. századi skót bárd, Thomas the Rhymer.) Lermontov anyja korán meghalt, a hároméves gyermeket a vidéken élő, céltudatos és kemény anyai nagyanya vette magához, aki – a később szintén fiatalon elhunyt – apjának nem engedett beleszólást a nevelésbe.

A vézna és beteges gyermek a penzai kormányzóságban fekvő tarhani birtokon kitűnő iskoláztatásban részesült, francia, német és angol házitanítói voltak. Betegsége miatt nagyanyjával gyakorta megfordult a kaukázusi gyógyfürdőhelyeken, s az egzotikus táj maradandó élményt jelentett számára. Sőt kreativitását a festészetben is kiélte, gyönyörű rajzok és akvarellek maradtak fenn utána.

1827-ben Moszkvába költöztek, ahol Lermontov a Moszkvai Egyetemhez tartozó nemesi kollégiumban folytatta tanulmányait.  Korán felébredt irodalmi érdeklődése, elsősorban Puskint és Byront tekintette példaképének. Ekkoriban írta meg, még Byron stílusában, a Cserkeszek és A kaukázusi fogoly című elbeszélő költeményeit, és ekkor született A démon című művének alapgondolata is, amelyen tíz éven keresztül dolgozott.

A cenzúra fogságában

1830-ban az akkoriban a kultúra és szellemi élet legpezsgőbb központjának számító moszkvai egyetem hallgatója lett. Itt született az Egy különös ember című színműve, amely a diáktársadalom jellegzetes gyűlöletét tükrözi a cári önkényuralom és a jobbágyság intézménye iránt. 1832-ben egyik tanárával támadt összetűzése miatt távoznia kellett az egyetemről, s Szentpétervárra ment, ahol a tisztiiskola növendéke lett.

Pyotr Zakharov-Chechenets:Lermontov, 1834 (Fotó: Wikimédia)Az iskola elvégzése után, 1835-ben zászlósként a Carszkoje Szelo-i testőr-huszárezred soraiba lépett. Fiatal tisztként ideje legnagyobb részét a fővárosban töltötte, az arisztokrácia köreiben mozgott. Élményeit az Álarcosbál című drámájában írta meg, de a darabot a cenzúra háromszori átdolgozás után sem engedte színre vinni. Ekkor bontakozott ki mély, ám viszonzatlan vonzalma is Varvara Lopuhina iránt, s e vonzalom egész életében elkísérte, több művében is felbukkant.

1837 januárjában mélyen megrázta Puskin halála, az alkalomra írott A költő halála című ódájában szenvedélyes vádbeszédet fogalmazott meg a költőt halálba üldöző társadalomról. A vers kéziratokban terjedt, s mivel utolsó sorait a cenzúra nyílt forradalmi felhívásnak értelmezte, I. Miklós cár a Kaukázusba száműzte Lermontovot. Nehéz, de érdekes szolgálat várt rá: beutazta a Kaukázus városait, járt a hegyekben, megismerkedett az itt élő dekabristákkal, s a grúz értelmiség kiemelkedő tagjaival.

1838-ban – nagyanyja közbenjárására – engedélyt kapott, hogy visszatérjen Pétervárra. A következő néhány esztendő irodalmi sikereinek, a nagy művek létrejöttének ideje. Sorra jelentek meg versei, Puskin utódaként kezdték emlegetni. Barátságot kötött a nyugatos értelmiség vezető lapja, az Otyecsesztvennije Zapiszki szerkesztőivel, köztük a kritikus Belinszkijjel. Befejezte A démon és a Cserkesz fiú című elbeszélő költeményeit, 1838-1840 között pedig megírta a Korunk hőse című regényét, az orosz prózairodalom egyik fontos mérföldkövét. Főhőse a cinikus, tehetséges és démonikus Pecsorin nemzedékének és korának igazi képviselője.

“Azt mondják, hogy nincs benne erkölcsi tanulság? Bocsánatot kérek. Eleget etették már az embereket mindenféle édességgel; elrontották vele a gyomrukat; szükség van a keserű orvosságra s a maró igazságra… De azt se gondolják ezek után, hogy e könyv szerzője valaha is arról ábrándozott, hogy az emberekből eltüntesse hibáikat. Isten őrizze meg az ilyen tudatlanságtól! Egyszerűen jólesett neki megrajzolni a mai kor emberét, amilyennek látja, s amilyen alakban, az önök szerencsétlenségére, túlságosan sokszor találkozott vele. Elég az is, hogy könyvem megmutatja a betegséget; hogy miképp kellene meggyógyítani – csak az Isten tudja.” (Mihail Jurjevics Lermontov: Korunk hőse)

1840 februárjában a francia követ fiával vívott párbaja miatt a távoli Kaukázusba vezényelték. Ezredével részt vett az összecsapásokban, merészsége még a harcedzett veteránokat is meglepte. Kitüntetésre is felterjesztették, de I. Miklós megtagadta a dicséretet a renitens költőtől. Kapott viszont két hónap szabadságot, amelyet Pétervárott töltött munka és tervezgetések közepette: el akarta hagyni a katonai pályát, s csak az irodalomnak élni, saját folyóiratot akart indítani, új regények megírására készült. A tervek azonban tervek maradtak, már nem valósulhattak meg, mert parancsot kapott a visszatérésre.

Útban állomáshelyére Pjatyigorszkban megállt, hogy gyógykezeltesse magát. Az üdülőhelyen sok régi ismerőssel találkozott, köztük régi iskolatársával, Martinovval. Egy alkalommal az előkelő társaságban az éles nyelvű költő megsértette Martinovot, aki kihívta párbajra. Lermontov nem vette komolyan az összetűzést, s az 1841. július 27-én lezajló párbaj során a levegőbe lőtt. Martinov azonban pontosan célzott, s pisztolygolyója kioltotta a mindössze 27 éves Lermontov életét.

Mihail Lermontov: Csata Dagesztánban, 1840-41 (Fotó: Wikimédia)

Hozzászólás

A hozzászólások nem a szerkesztőség, hanem az olvasók véleményét tükrözik. A moderálási elvekbe ütköző hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül törölhetjük.

Olvastad már?

Kapcsolódó cikkek