2017. szeptember 25.  Hétfő
Gyengén felhős 14 °C Gyengén felhős
Rovatok
2017. szeptember 25.  Hétfő   Eufrozina, Kende
Gyengén felhős 14 °C Gyengén felhős

William Faulkner világa

Mechwart András munkássága

Jack Kirby 100

Caligula, az őrült császár

William Faulkner világa  
120 éve született William Faulkner, akinek művészete a Dél világában gyökeredzik. Nosztalgiával nézi a hagyományos, ültetvényes világ pusztulását, nem tudja elfogadni az iparosodó társadalmat.
Mechwart András munkássága  
110 éve, 1907. június 14-én halt meg Mechwart András gépészmérnök, a Ganz gyár legjelentősebb fejlesztője, a forgóeke, a hengerszék, a gőzkazán feltalálója.
Jack Kirby 100  
100 éve, 1917. augusztus 28-án született New Yorkban Jack Kirby, a képregény atyja, az amerikai populáris kultúra megkerülhetetlen alakja.
Caligula, az őrült császár  
2005 éve született Caligula római császár, aki uralkodása alatt szörnyen kegyetlen és gátlástalanul pazarló volt.
Cikk elküldése

Küldd el e-mailben a(z) Mindennapi magányunk című cikket ismerősödnek!

Neved:

E-mail címed:

A címzett neve:

A címzett e-mail címe:

Üzenet:

A levelet sikeresen elküldtük!
Köszönjük, hogy tovább küldted cikkünket!

Kultúra

Mindennapi magányunk

Szerző: / 2017. április 21. péntek / Kultúra, Teátrum   

Simon Stephens: Távoli dal – Józan László, r.: Szabó István, Vígszínház, 2017 (Fotó: Dömölky Dániel) Szabó István megejtően szép előadást rendezett a Vígszínház Házi Színpadán, Józan László meggyőző alakításával gond nélkül elviszi a hátán az egész estét.

A Távoli dal a Vígszínházban

Arról, hogy a biztos jólétben élő északi országokban sem kolbászból fonják a kerítést, és lakói nem tapsikolnak boldogságukban gyöngyvirágtól lombhullásig, a régóta trendinek számító skandináv bűnregények tucatjával tudósítanak. Lehet, hogy az effajta önimádó társadalmaknak pénze van dögivel, lehet, hogy tökéletesre tervezettek a bicikliutak és legalizálták a könnyűdrogot, de ott is virítanak a gettók, ahová az afrikai bevándorlókat a toleranciájukra oly büszke hatóságok lelkifurdalás nélkül bezsuppolják, meleg ágyat vetve a terrorizmusnak. Ott is van drog, alkoholizmus és családi erőszak: ott sem mérik az érzelmeket nagykanállal, nem érti meg egymást ember és ember, apa és fiú, testvér és testvér. És onnan is sokan emigrálnak – gazdasági bevándorlók menni Amerika, mondhatnánk szarkasztikusan. A brit Simon Stephens, a Punk Rock és a Harper Regan szerzőjének 2015-ös monodrámája, a Távoli dal egy hazájától távol sodródott meleg fiatalember néhány napja egyetlen szereplő vallomásaként tálalva.

Simon Stephens: Távoli dal – Józan László, r.: Szabó István, Vígszínház, 2017 (Fotó: Dömölky Dániel)Szabó Istvánt nagy hatású filmjeiben foglalkoztatta már a szerelem lélektana, a diktatúra természetrajza, a művészet és a hatalom bonyolult viszonyrendszere. A rendező a hatvanas évektől magáévá tette az intim hangvételű újhullámos ábrázolásmódot ugyanúgy, mint a monumentális, Oscar-díjat vagy jelöléseket generáló mozikészítés csínját-bínját. A Távoli dalban sem tagadhatja le érdeklődését a kurrens világpolitika iránt, mindezt azonban nem társadalmi- történelmi tablóba, hanem egy személyes és szomorkás mikrotörténetbe szövi.

Többé-kevésbé pedánsan berendezett szoba – a halott öcs szobája – közepén, kották, bekeretezett jazzlegenda-plakátok, trombita, lámpák és egy sarokba tolt bicikli (elvégre Hollandiában vagyunk) között lehetünk tanúi a tékozló fiú konfessziójának (díszlet: Kentaur). Willem valamikor egészen New Yorkig menekült a vén Európából, öccse váratlan halálhírére tér haza csak rövid időre, hogy a temetés után ismét elnyelje a távoli betondzsungel. Ennyi a darab, mégis sok fontos kérdés zsúfolódik a szűk térbe és a másfél órába.

A Távoli dal melankolikus monológjában a yuppie-öltözékbe burkolt Willem tragikusan fiatalon meghalt öccsével osztja meg napjait, mindazt, amit az Egyesült Államok keleti feléből Amszterdamba visszatérve kell átélnie, újraélnie: s közben öntudatlanul utat keres önmagához. A fiatalember egyfelől igen felszínesnek tűnik, olyasfajtának, aki az önbecsapás művészetét szinte tökélyre fejlesztette. Transzcendens áhítattal kebelezi be például a topmárkák produktumait, a fogyasztói társadalom termékeinek mágikus tisztelete már-már Patrick Batemant idézi az Amerikai Pszichó-ból. Irritáló önsegítő-technikákkal próbál lelki békét és harmóniát teremteni kaotikus lelkében, kiegyenesíteni érzelmi deformitásait: ha felidegesíti magát, a fejére illeszt egy fülhallgatót és saját kapkodó lélegzetvételét hallgatja. Röpke kalandba bonyolódik egy ismeretlen dél-amerikai férfival, miközben régi nagy szerelmét szeretné visszahódítani, sikertelenül (Isaac valószínűleg a honvágy emberbőrbe varrt jelképe). Szüleivel és nővérével megnemértési csatákat folytat, közben dönti magába az alkoholt és egyre szomorúbbá válik. A monológ természetesen hamar túlnő néhány nap történésének elmondásán, s egy derékba tört emberi sors szintézisévé válik.

Simon Stephens: Távoli dal – Józan László, r.: Szabó István, Vígszínház, 2017 (Fotó: Dömölky Dániel)

Kevés konkrétumot tudunk meg Willemről: nem ismerjük meg pontosan, mi vezérelte el otthonról, miért csúszott félre az összes kapcsolata, milyen munkát végez New Yorkban, miért lóg ki oly vészesen a holland családi fészekből. Zilált, fragmentált monológjából univerzális magány és hétköznapi szenvedés rajzolódik ki, amit átérezhet bárki emberfia Budapesttől Új-Zélandig, a darab általánosító megfogalmazásmódjában nézők ezrei ismerhetnek rá saját nehezen körülhatárolható, mégis kínzó létproblémáikra.

Nem könnyű feladat egy monodrámához olyan előadót találni, aki mindvégig lebilincseli a nézőtér figyelmét. Szabónak sikerült. Józan László visszafogottságában is nagy erejű és érzékeny alakítása megbabonázó hatással bír. A színész uralja a kis teret, markában tartja a szöveget, a megjátszott érzéketlenség és a teljes kétségbeesés közti színészi skála összes fokán otthonosan mozog. Végigjárja egy törékeny és magányos fiatalember régi és friss gyászának stációit, számba veszi tévedéseit, analizál és hárít, tetszeni akar, aztán viszolyogtat. És mindezekkel együtt: figurája nagyon emberi, nagyon ismerős, nagyon mi vagyunk. A reptéri zárlatban legszívesebben együtt törölgetnénk vele a könnyeinket az ingujjunkkal, akkor is, ha sosem éltünk távol a hazánktól, akkor is, ha hasonlót nem is tervezünk.

Simon Stephens: Távoli dal – Józan László, r.: Szabó István, Vígszínház, 2017 (Fotó: Dömölky Dániel)

Hegedüs Barbara

Hozzászólás

A hozzászólások nem a szerkesztőség, hanem az olvasók véleményét tükrözik. A moderálási elvekbe ütköző hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül törölhetjük.

Olvastad már?

Kapcsolódó cikkek