2017. október 20.  Péntek
Köd 6 °C Köd
Rovatok
2017. október 20.  Péntek   Vendel
Köd 6 °C Köd

A teremtő lángész – Egy kultuszkép története

Turay Ida, mindenki Dusikája

Eger várának védelme

50 éves a Hair musical

A teremtő lángész – Egy kultuszkép története  
Madarász Viktor halálának centenáriuma alkalmából A teremtő lángész - Egy kultuszkép története címmel kamarakiállítás nyílt nyílt az MNG-ben.
Turay Ida, mindenki Dusikája  
110 éve, 1907. szeptember 28-án született Rákospalotán Turay Ida, a múlt századi magyar színjátszás egyik legközkedveltebb alakja.
Eger várának védelme  
465 évvel ezelőtt, 1552. október 17-én Dobó István kapitány vezetésével az egri vár védői visszaverték az ostromló török hadat.
50 éves a Hair musical  
50  éve, 1967. október 17-én mutatták be a hippikultúra és a vietnami háború elleni tiltakozó mozgalom jelképévé vált Hair című musicalt.
Cikk elküldése

Küldd el e-mailben a(z) Molnár Ferenc a száműzetésben című cikket ismerősödnek!

Neved:

E-mail címed:

A címzett neve:

A címzett e-mail címe:

Üzenet:

A levelet sikeresen elküldtük!
Köszönjük, hogy tovább küldted cikkünket!

Kultúra

Molnár Ferenc a száműzetésben

Szerző: / 2017. április 1. szombat / Kultúra, Irodalom   

“Életemben már sok vidám történetet meséltem, de fájdalom, pont azokat kapcsolják a nevemhez, amelyeket nem én találtam ki.” 65 éve, 1952. április 2-án halt meg New Yorkban Molnár Ferenc, a legsikeresebb magyar drámaíró.

“Sok évvel ezelőtt, amikor fiatal voltam és gondtalanul éltem, az élet nyerteseinek társaságában éreztem otthon magamat. Most csak a vesztők népes családjában érzem magam otthon.” (Molnár Ferenc: Útitárs a száműzetésben)

1878. január 12-én született Budapesten Neumann Ferenc néven egy német eredetű zsidó polgárcsaládban, apja orvos volt. Genfi jogi tanulmányait követően, 1897-ben hírlapíró, a Budapesti Napló, A Hét, az Est-lapok és a pesti Hírlap állandó munkatársa lett. Megjelent egy novelláskötete és francia színműveket fordított. 1901-ben Az éhes város című regénye kritikai realista írót ígért, ám miután 1902-ben bemutatták első darabját, A doktor urat, szinte minden évben új színművel jelentkezett.

Molnár Ferenc bravúros technikájú színműveivel (Az ördög, Liliom, A hattyú, Olympia) világhírűvé vált. A századfordulón tűnt fel, realista szemléletű novellákkal, ezekben főként a nagyvárosi kisemberek életét mutatta be (Széntolvajok). Később a pesti polgárság irodalmi képviselője lett. A 20-as évektől egyre többet tartózkodott külföldön, az évtized végén öt európai városban tartott fenn szállodai szobát, de a 30-as években egyre fenyegetőbb nemzetközi helyzet sem késztette állásfoglalásra. 1939-ben harmadik feleségével, Darvas Lilivel a fasizmus elől Franciaországba, Svájcba, majd Amerikába távozott.

Molnár Ferenc (1878-1952) író az Égi és földi szerelem próbáján a Magyar színházban (Fotó: PIM / europeana.eu)Kezdődni úgy kezdődik, hogy az ember úgy érzi magát, mint egy turista.

Érett férfikorban elmenekült valahonnan Párizsba vagy Londonba, vagy Rio de Janeiróba vagy New Yorkba. A város tetszett vagy nem tetszett, az ember lélegzett, nézett járt, evett, ivott, aludt, lakott, létezett, és turistának érezte magát. Aztán múltak a hónapok. Majd az évek. A turista nem ment haza. A turista megragadt. A turistából: emigráns lett. Az egészségesből: beteg.
(…)
Az ember egyre jobban ugyanaz marad, aki volt, mialatt körülötte minden egyre jobban kezd különbözni attól, aminek eleinte látszott. Az ember egyre mélyebben kénytelen belekeveredni az új életbe, tehát egyre több helyen üti meg magát. Tipikus emigránstragikum az, hogy az ember önmagát szokja meg, ahelyett hogy a környezetét szokná meg.”
(Molnár Ferenc: Egy itteni betegségről, amelynek neve: emigráció)

1946-ban mutatták be Pesten A császár címmel kosztümös történelmi drámáját Napóleonról. A közönség nem ilyen lélektani megközelítésű darabot várt, így az megbukott. Élete utolsó éveit Amerikában töltötte. Az emigrációban, hazai gyökereitől, a pesti polgárságtól és a hőn szeretett színpadtól elszakadva írói vénája kiapadt, csak emlékiratait és hatalmas levelezését folytatta. Az Útitárs a száműzetésben önéletrajzi regényében vall tengerentúli élményeiről, amely 1950-ben jelent meg New Yorkban.

“A nekem tulajdonított anekdotáknak és „szellemes” megjegyzéseknek (köztük a legtöbb eléggé gyenge vagy maliciózus), amelyek negyven éven át a sajtóban, sőt könyvekben is mint görbe tükörben mutattak be legalább a fele nem tőlem származik. Életemben már sok vidám történetet meséltem, de fájdalom, pont azokat kapcsolják a nevemhez, amelyeket nem én találtam ki.” (Molnár Ferenc: Útitárs a száműzetésben)

A Jegyzetek egy önéletrajzhoz alcímet viselő kötet a megkésett szerelem, az igaz barátság krónikája. Önvádtól terhes, a szentimentalizmust sem nélkülöző emlékezés ez Bartha Vandára, ai egy személyben volt a szerző titkárnője, szerkesztője, ápolónője, és aki tökéletes útitársként kísérte az írót, egészen addig, amíg korai halála (1947) el nem szólította Molnár Ferenc mellől. “Vanda meghalt – életem fénye kialudt” – írja emlékező sorainak kezdetén a megkeseredett, magányossá vált szerző. Majd Vanda alakja, jelleme formálódik teljessé, a kínlódva életre hívott emlékezés jelen idejűségében. Ez a törékeny teremtés, aki hallatlan tehetsége, empátiája révén minden rezdülését képes volt “fogni” szeretett főnökének, olyan feltétlen odaadással, érzékenységgel és megejtő őszinteséggel – mégis szinte észrevétlenül – állt Molnár mellett, amellyel hallatlan biztonságot adott munkaadójának.

Molnár Ferenc életművének megkerülhetetlen darabja a kötet, hiszen egész életművére igaz, hogy belső érzelemhullámzásait, indulatait és kétségeit megjelenítette, nyíltan vállalta. Nem is a titokzatos öngyilkosságba menekülő utolsó múzsáról szól, hanem ahogy az unoka, Sárközi Mátyás írja a Liliom öt asszonyában: a “kegyetlen cinizmusát mérhetetlen szentimentalizmussal” vegyítő Liliomról. A New Yorkban hontalannak érző, már idősödő Molnár érzelmeit a – Vanda halála után értelmezett – egyrészt az íróra jellemző önzőség és birtokvágy, másrészt a szemérmes, plátói szerelem hatotta át, ám ennek a belsőleg és külsőleg is tökéletesen tiszta nőnek a testét soha, csakis a lelkét “ölelhette” meg.

A század eleji és a két világháború közötti Magyarország legsikeresebb színműírójaként és A Pál utcai fiúk szerzőjeként Molnárt megbénította a tengerentúli élet, bár igyekezett alkalmazkodni, nem tudott. Az önéletrajzi jegyzetek végén olvasható drámarészlet, halottsirató méltó emléket állít önmagának és ennek, a páratlan kisugárzású asszonynak, aki számára földi mércével szinte nem is volt mérhető, hiszen leginkább a szentekhez, angyalokhoz volt hasonlatos. Lírai képsorokban elevenednek meg a munkában eltöltött amerikai esztendők, és a krónikás szomorú számvetése “És íme, ez a vége az ellenállhatatlan kényszerből íródott töredékes, zavaros, soha meg nem írandó, halva született színdarab-vázlatnak”.

“A világot egybefoglaló szeretet éppoly megvalósíthatatlan, és épp azokból az okokból megvalósíthatatlan álma az emberiségnek, mint a határtalan gyorsaság a mozgásban. Ehhez sem elég erős az anyag, ehhez is gyönge az ember. De a krisztusi álom épp azért maradt kétezer év után is olyan friss és illatos és olyan hódító, mint az első napjaiban volt, mert magában hordta és hordja a megvalósíthatatlanság fájdalmas és örökkön izgató gondolatát.” (Molnár Ferenc: Útitárs a száműzetésben)

Molnár Ferenc (1878-1952) író egy parkban, padon ülve újságot olvas (Fotó: PIM / europeana.eu)

“Te csak most aludjál, Liliom.”

Molnár mindig éjszaka dolgozott, de igazi íróasztala a színpad volt, a próbákon fel-alá járva instruálta a színészeket, előjátszott számukra. Az ördög külföldi előadásairól jegyezte fel: Bécsben azt mondták: egy úriasszony nem iszik bort; Berlinben ezt: egy festő nem párbajozhat; Londonban: úriember nem hord revolvert. “Így lettem a nemzetközi darab végén tűrhetetlenül magyar nemzeti jellegű szerző” – írta. Molnár a magyar polgári színjátszás kiemelkedő alkotója, Pirandello előfutárának tartják. Sikeríró volt, a szó jó és rossz értelmében is. Darabjait ma is rendszeresen előadják, A Pál utcai fiúk pedig generációk olvasmánya lett.

“Kezdődni úgy kezdődik, hogy az ember úgy érzi magát, mint egy turista. Érett férfikorban elmenekült valahonnan Párizsba vagy Londonba, vagy Rio de Janeiróba vagy New Yorkba. A város tetszett vagy nem tetszett, az ember lélegzett, nézett járt, evett, ivott, aludt, lakott, létezett, és turistának érezte magát. Aztán múltak a hónapok. Majd az évek. A turista nem ment haza. A turista megragadt. A turistából: emigráns lett. Az egészségesből: beteg.
(…)
Az ember egyre jobban ugyanaz marad, aki volt, mialatt körülötte minden egyre jobban kezd különbözni attól, aminek eleinte látszott. Az ember egyre mélyebben kénytelen belekeveredni az új életbe, tehát egyre több helyen üti meg magát. Tipikus emigránstragikum az, hogy az ember önmagát szokja meg, ahelyett hogy a környezetét szokná meg.”
(Molnár Ferenc: Egy itteni betegségről, amelynek neve: emigráció)

Az emigrációban, hazai gyökereitől, a pesti polgárságtól és színpadtól elszakadva írói vénája kiapadt, csak emlékiratait és hatalmas levelezését folytatta, noha Amerikában is elismerték: bemutatták darabjait, például a Liliom musicalváltozatát. 1946-ban mutatták be Pesten A császár címmel kosztümös történelmi drámáját Napóleonról. Az Útitárs a száműzetésben 1950-ben jelent meg New Yorkban. Az egyre keserűbb, zárkózottabb Molnár 1952. április 1-jén (magyar idő szerint 2-án) halt meg gyomorrák műtéte alatt. Sírján ez áll: “Te csak most aludjál, Liliom.”

Molnár kivételes dramaturgiai érzékkel megírt darabjait a gördülékeny, csattanóra kihegyezett cselekmény, jól időzített, de nem túl éles konfliktusok jellemzik. Legjobb művei leleplezik a polgárság és az arisztokrácia társadalmi hazugságait, a látszatok világát. Alakjait egy-egy megjegyzéssel sokszor fonák oldalukról is jellemzi. Inkább a siker, a hatásosság, mint a maradandó teljesítmény vonzotta. Franciás színpadtechnikájú, szórakoztató színműveit ma is játsszák szerte a világon. Összes művei már 1928-ban húsz kötetben jelentek meg – ám olvasva kevesebbet nyújtanak, mint a színpadon. Utolsóként bemutatott darabja a hagyatékában megtalált Nászinduló (1996). 

Molnár Ferenc (1878-1952) író, New York (Fotó: Irwin Dribben / PIM / europeana.eu)

“A világot egybefoglaló szeretet éppoly megvalósíthatatlan, és épp azokból az okokból megvalósíthatatlan álma az emberiségnek, mint a határtalan gyorsaság a mozgásban. Ehhez sem elég erős az anyag, ehhez is gyönge az ember. De a krisztusi álom épp azért maradt kétezer év után is olyan friss és illatos és olyan hódító, mint az első napjaiban volt, mert magában hordta és hordja a megvalósíthatatlanság fájdalmas és örökkön izgató gondolatát.” (Molnár Ferenc: Útitárs a száműzetésben)

Molnár mindig éjszaka dolgozott, de igazi íróasztala a színpad volt, a próbákon fel-alá járva instruálta a színészeket, előjátszott számukra. Az ördög külföldi előadásairól jegyezte fel: Bécsben azt mondták: egy úriasszony nem iszik bort; Berlinben ezt: egy festő nem párbajozhat; Londonban: úriember nem hord revolvert. “Így lettem a nemzetközi darab végén tűrhetetlenül magyar nemzeti jellegű szerző” – írta. Molnár a magyar polgári színjátszás kiemelkedő alkotója, Pirandello előfutárának tartják. Sikeríró volt, a szó jó és rossz értelmében is. Darabjait ma is rendszeresen előadják, A Pál utcai fiúk pedig generációk olvasmánya lett.

Felhasznált irodalom:
Sárközi Mátyás: Színház az egész világ, Noran Kiadó
Sárközi Mátyás: Liliom öt asszonya, Noran Kiadó
Csordás Lajos: Molnár Ferenc, Elektra Könyvkiadó

Olvastad már?

Kapcsolódó cikkek