2017. szeptember 26.  Kedd
Közepesen felhős 18 °C Közepesen felhős
Rovatok
2017. szeptember 26.  Kedd   Jusztina
Közepesen felhős 18 °C Közepesen felhős

A West Side Story sikere

William Faulkner világa

Mechwart András munkássága

Jack Kirby 100

A West Side Story sikere  
60 éve, 1957. szeptember 26-án mutatták be a West Side Storyt a New York-i Broadway-n.
William Faulkner világa  
120 éve született William Faulkner, akinek művészete a Dél világában gyökeredzik. Nosztalgiával nézi a hagyományos, ültetvényes világ pusztulását, nem tudja elfogadni az iparosodó társadalmat.
Mechwart András munkássága  
110 éve, 1907. június 14-én halt meg Mechwart András gépészmérnök, a Ganz gyár legjelentősebb fejlesztője, a forgóeke, a hengerszék, a gőzkazán feltalálója.
Jack Kirby 100  
100 éve, 1917. augusztus 28-án született New Yorkban Jack Kirby, a képregény atyja, az amerikai populáris kultúra megkerülhetetlen alakja.
Cikk elküldése

Küldd el e-mailben a(z) “Nem szabad a verseket túlnöveszteni a pillanaton” című cikket ismerősödnek!

Neved:

E-mail címed:

A címzett neve:

A címzett e-mail címe:

Üzenet:

A levelet sikeresen elküldtük!
Köszönjük, hogy tovább küldted cikkünket!

Kultúra

“Nem szabad a verseket túlnöveszteni a pillanaton”

Szerző: / 2012. augusztus 2. csütörtök / Kultúra, Irodalom   

Költőnő, aki a szerelemről ír. Lovát Lédának hívják, beszélgetnek egymással – szavak nélkül. Remekül oboázik, salsázik, de most másról lesz szó. Kötetlen kávéházi beszélgetés Kiss Judit Ágnes költőnővel legújabb verseskötete kapcsán. – Csejk Miklós interjúja

Költőnő, aki a szerelemről ír. Saját szerelmeiről? Egy nő szerelmeiről? Minden nő szerelméről? Egy lány, aki édesanyja haláláról ír. Egy nő haláláról? Minden nő haláláról? Középkori író, aki a testről ír. A szenvedély tárgyáról? A pusztulás és rohadás megtestesítőjéről? Lovát Lédának hívják, megtanult szó nélkül kommunikálni vele. Remekül oboázik, ügyesen salsázik, de erről most nem beszélgettünk. Arról viszont igen, hogy újra tanít, persze csak, ha hagyják. És örökre elfelejti a saját Horger Antal urát. Ha tudja.

„Felség, megadom magam kényre-kegyre, / vétesd fejem, ha nincsen igazam: / a férfi vágyik testi szerelemre, / a nőnek meg csak baszhatnékja van” – írod a Ballada a kettős erkölcsről című versedben.

Ezt a verset tizenhat évvel ezelőtt írtam, az első verseskötetemben jelent meg. Persze az üzenetével még ma is tudok azonosulni, érvényesnek tartom, hogy kettős mérce van férfi és nő között. Egyébként a vers keletkezésének története is érdekes. Első kötetem kéziratát megmutattam egy ismerősömnek, ő pedig egy zongoraművész barátjának adta kölcsön, aki belelapozott, belenézett kicsit, majd az asztalra dobta azzal, hogy „ennek is csak baszhatnékja van”. Mikor megtudtam, elöntött a düh. Ekkor írtam a verset, melyben arról van szó, hogy vannak dolgok, melyeket csak akkor tudunk elfogadni, ha férfi teszi. A férfiak által írt erotikának a költészetben nagyon régi a hagyománya, de ha egy nő hasonló módon kommunikál, visszariadnak tőle. Én csak azt szeretném kérdezni a 21. században, hogy miért.

Ráadásul nemcsak erotikus versnek olvasható.

Én nem is erotikus versnek tartom, hanem társadalomkritikának. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy első kötetem emblémájává válik. Valaki mondta, hogyha beírod az internetes keresőprogramba ezt az ominózus kifejezést, akkor az én versemet dobja ki az elsők között. Nagyon meglepett a fogadtatás. A 90-es évek végén írtam a verset, a kötet 2006-ban jelent meg, s furcsa volt, hogy akkor én tudok olyat mondani, ami felzúdulást kelt, vagy valami olyanra tapintottam rá, amit előtte nem nagyon mondogattak?

A női emancipáció nálunk még nagyon gyerekcipőben jár finoman szólva.

Azt kimondani, hogy ez egy macsó ország, Magyarországon nem szokás. Pedig akkor még nem is jártam annyit külföldön, hogy összehasonlítási alapom legyen. Ma már tudom, hogy Nyugat-Európában sokkal inkább evidencia, hogy egy nő egyenrangú partner lehet például a munkában. Sokszor megkaptam, hogy egy nő csak rosszat írhat, meg hogy egy nő nem tud verset írni, és menjen csak vissza a konyhába. Aztán amikor sikere lett az első kötetemnek, akkor meg azt mondták, hogy nekem könnyű nőként, mert kevés nő ír, s rám odafigyelnek a szerkesztők, akik többnyire férfiak. Meg hogy biztos lefeküdtem a kritikusaimmal, akik szépeket írtak rólam.

Nem is tudom eldönteni, hogy ez inkább vicces vagy szomorú.

Huszonéves koromban az ilyen beszólások tényleg hazavágtak, de eljut az ember oda, hogy ne vegye magára. Ha meghallják Magyarországon, hogy feminizmus, főleg a férfiak, valami roppant radikális dologra gondolnak. Pedig az, hogy valakinek mi a neme, az ugyanúgy nem esztétikai vagy etikai mérce, mint az, hogy milyen a bőrszíne, származása vagy milyen az anyanyelve. Tehát ugyanolyan hátrányos megkülönböztetés azt feltételezni egy nőről, hogy nem tud verset írni, mint azt feltételezni, hogy a cigányok nem tudnak verset írni. Ezek azok a hamis sztereotípiák, előítéletek, amik ellen nem is lázadni kell, mert nem biztos, hogy eredményes, hanem folyamatosan rácsodálkozni. Arról már nem is beszélve, hogy az előítéletes férfi a saját párkapcsolatában sem lesz boldog, mert aki mást elnyom, maga sem lehet szabad.

A kommunikáció pszichológia tudománya ma már kész tényként kezeli, hogy másként gondolkodik a nő és a férfi. A nagy kérdés tehát mindkét nem számára az, ha másként, akkor mégis hogyan.

Az az érdekes, hogy a nők évszázadok óta tudják, hogy a férfi hogyan gondolkodik a nőről, a különböző művészeti ágakban ennek nagy hagyománya van, párkapcsolatban viszont mindkét nem mintha gátlásosabb lenne. Milyen érdekes, hogy az irodalom több évezreden keresztül férfiszakma volt, pedig a nők a verbalitásban még jobbak is a férfiaknál.

Egy másik versedre utalva kérdezem tőled, hogyan tudjuk megtölteni a „kiüres teret”?

Személyességgel. Tényleg létezik egyrészt egyfajta nagyon ijesztő személytelenedés, másrészt egy globális Nagy Testvér típusú ellenőrzés akár a közösségi oldalakon is, ahol folyamatosan látnak és láttatom magam. Az egész mögött van egy olyan kontroll, amiről nem is tudunk, de ami folyamatos fogyasztásra sarkall. Tökéletesen manipulálhatók vagyunk, és az egyetlen, ami ezt a manipulációt felül tudja írni, az a személyes tapasztalat.

Öt év kihagyás után újra tanítani fogsz. Biztos gondolkoztál már arról, hogyan töltöd majd ki az iskolában a „kiüres teret”?

Az iskolában is az működik, hogy én, mint személy, hitelesen tudok-e valamit képviselni. Tehát, ha azt látják a diákok, hogy amit mondok, teszek, gondolok, megírok, és amit kiposztolok a közösségi oldalra, azok egymáshoz képes adekvátak, akkor rendben van. Vagyis tudok-e hitelesebb lenni, mint a személytelen tömegtájékoztatás. Ahogy a művészetben és az emberi kapcsolatokban is csak a hitelesség működik.

Erotikus verseid miatt rúgtak ki egy budapesti katolikus középiskolából öt évvel ezelőtt. Ezek szerint soha nem szabadulunk meg a Horger Antal urak szűklátókörétől.

Az, hogy a verseimet ellenem fordították ebben a gimnáziumban, csak ürügy volt. Irigység volt mögötte, vagy egyszerűen másfajta pedagógiai hozzáállás. Amióta tanítok, nagyon könnyen kerültem összetűzésbe iskolai vezetőséggel. Ha elmondják nekem a koncepciót, húzok ezerrel, de ha csak mozzanatokat osztanak meg velem, nem érzem a látomást, úgy nem tudok dolgozni. Ha egy hagyományos, poroszos iskolában megpróbálod a drámapedagógia eszköztárával nevelni a gyerekeket, az egyrészt nagyon jó, mert te leszel a fény az éjszakában, másrészt meg folyamatos konfliktusra lehet számítani a tanári kar részéről. Az első munkahelyemen 22 éves voltam, amikor feljelentettek többször a fenntartónál, hogy biztosan nem Madách Az ember tragédiájával fogom meg a gyerekeket, hogy a szabadidejüket velem és a Tragédiával szeretnék eltölteni. Az eszement vád ellenem az volt, hogy drogot adok a gyerekeknek. Aztán volt olyan szituáció fiatal tanárként, amikor behívott az igazgató azért, hogy fejemhez vágja, hogy nézek ki. Most már tudom, hogy létezik az a fogalom, hogy mobbing, vagyis a munkahelyi zaklatás. Ennek tipikus példája volt az, amikor egy ötvenéves férfi engem mint nőt berángat az irodájába, és számon kéri, hogy nézek ki, s hozzáteszi, hogy politikailag liberálisan öltözöm.

Azt hogyan kell elképzelnünk?

Tornacipő, nadrág, hosszú póló. De az is felmerült, hogy miért tanítok baloldali szerzőket, mint József Attila, meg Kassák. Nagyon durva, nem?

Milyen kamasz voltál?

Tízéves korom óta üldöz az a tény, hogy ahova én beteszem a lábam, ott kitör a botrány. Nem csinálok semmit, csak ott vagyok. Felerősödnek a fű alatti erővonalak, még akkor is, ha domborműként lapulok a falnál.

Volt, aki megvédett, amikor a verseid miatt küldtek el?

Vagy harminc szülő kereste fel az iskolát, hogy mi történt, miért kell elmennie annak a tanárnak, akit a gyerekek szeretnek, akinek szakmai eredményei vannak. Semmit nem számított. Egyébként a gyerekek kezdték az igazgató nénit „Horger Antal néninek” nevezni. Én eleinte nem akartam író meg költő lenni. Magyartanár voltam, aki időszakonként irodalmi szövegeket hoz létre. Egy írónak más a felelőssége, mint egy tanárnak. Egy tanárnak az, hogy mit tanít annak a harminc gyereknek, illetve amit ő az életében mutat, az ezzel mennyire van összhangban.

Öt éve csak író vagy. Hiányzik a tanítás?

Diákszínjátszóim megmaradtak, tehát teljesen nem hagytam abba. Két éve abban a művészeti suliban, ahova most státuszba felvesznek, irodalmi alkotókört csináltam. Tehát rólam nem lehet ezt a tizenéves korosztályt levakarni. Egy pap mindig pap, ha már egyszer fölkenték. A tanár meg mindig tanár marad, ha egyszer hivatásává vált.

Az író meg mindig író marad, ha egyszer ráérzett az ízére.

Így van. A tanítás hiányzik, az iskola, mint rendszer, az nem. Azért az elmúlt öt évben megszoktam, hogy nincs főnököm, hogy kapok egy határidőt, s azon belül magam osztom be a szabadidőmet. Ez most megváltozik, meglátjuk, mennyire lesz nehéz.

Miért probléma nekünk a referenciális olvasat? Miért azonosítjuk a költőt az emberrel?

Egy tízéves gyerekkel ezt úgy szoktam tisztázni, hogy vesszük Petőfi A magyar nemes című versét. „Nem írok, nem olvasok. / Én magyar nemes vagyok!” Ki ez az én? Petőfi? A Tízves gyerek azonnal rávágja a megoldást. Bármikor le tudom írni, hogy én egy szomorúfűzfa vagyok a patak partján, de senkinek nem jut az eszébe, hogy odajöjjön és megöntözzön. Egy szinten működik tehát a dolog, de van egy határ, hogy mikor mosom össze az életrajzi szerzőt és a versben beszélőt. Ez az úgynevezett referenciális olvasat. Ha én leírok egy olyan verset, amelyben valakit megerőszakolok egy kapualjban, akkor megkezdődik a csámcsogás, hogy vajon ki lehetett az. Az az ominózus vers az első kötetemben, ahol ezen csámcsogtak, egy feladatra írt költemény volt, ahol egy balul elsült szexuális aktusról kellett írni, farkas szonettben, vershelyzetben azzal a szóval, hogy utcalámpa. Ezt az igazgatónőnek is magyaráztam, nem értem, miért nem feltételezi rólam, hogy meg tudok írni bármit. Erre írtam egy olyan verset, ami egy szadista szöveg, s arról szól, hogyan rugdosom szét valakinek a veséjét szöges bakanccsal (Csonttöredék), és vártam, hogy összemossák-e velem. Ezt már nem mosták össze. Az erotikus verseket viszont igen.

Más nézőpontból megközelítve a kérdést, itt van például a Bovaryné én vagyok. Ha én leírok egy sort, annak van létjogosultsága, a mögött van gondolat, érzelem, érintés. Felelősséget vállalunk a leírt mondatokért.

A konkrét téma mindig csak ürügy. Oda kell állni a megírt szövegek mögé, amíg élünk, utána már úgyse lehet. Másrészt jó példa erre az Óda, amely esetében kiderítették, hogy József Attila valamilyen lillafüredi konferencián egy férjes asszonyt meglátott, neki írta, de csak nem gondolja bárki, hogy ezt a verset egyetlen találkozás egy teljesen ismeretlen nővel ihlette. Gyülemlik a sok érzelem, meg amit a költő a szerelemről gondol, s jön egy egyébként teljesen banális és lényegtelen találkozás, amely kirobbantja a verset. De benne van az is, hogy ő A varázshegyet olvasta, s mekkora hatással volt rá Thomas Mann műve. Nem szabad úgy tekinteni erre az információra, mint például Szabó Lőrinc A huszonhatodik év című ciklusára, amely egy huszonöt éven át tartó kapcsolat elgyászolása. A Szabad-ötletek jegyzékét viszont, mikor a gimnáziumban behozta a magyartanáruk, nem hallgattam meg, kikéredzkedtem, mondtam, hogy „ne haragudjon, nem bírom hallgatni, ez nem irodalmi szöveg”. Irodalmi szövegben szűrsz, egy ilyen naplóban pedig pont az a lényeg, hogy ne szűrj, hanem írd, ami eszedbe jut. Viszont az már nem irodalom. Egyébként az irodalmi művekkel is lehet lélektani értelemben dolgozni. Egy pszichológusnak például nagyon izgalmas egy versben észrevenni a személyiség rejtélyeit. Az én terapeutám nagyon nem hitt abban, hogy a verset lehet így használni, mert ő egyébként egy matematikus-fizikus pszichológusnő, s amikor adtam neki egy kötetet, akkor kiderült, hogy mégis csak remekül lehet. Emlékszem, hogy Kulcsár-Szabó tanár úr milyen fitymálóan beszélt az egyetemen az élményszerű olvasóról, és én ültem leforrázva, mert rájöttem, hogy én egy élményszerű olvasó vagyok. Ha nem úgy olvasok valamit, hogy a hideg futkos a hátamon, akkor nem akarom olvasni. Ha nem szeretek bele Julien Sorelbe minden páros oldalon, s nem gyűlölöm minden páratlanon, akkor ez a regény engem nem fog érdekelni.  

Nekem is az egyik kedvencem volt a Vörös és fekete, érdekes, hogy a mai napig imádják a diákok.

Nagyon jó középiskolában olvasni, mert azt az ambivalens viszonyt, amit a könyv bemutat, ebben a korban a kamaszok nagyon érzik. Iszonyúan vonzódom hozzá, jaj de szeretem, de igazából bunkó és figyelmetlen, ezért utálom, és ez napi szinten változik, mondjuk a kamasz szerelmében. A könyvben meg oldalról oldalra változik, hogy az olvasó hogyan gondolkodik erről a figuráról. Engem sokkal jobban érdekel kamaszlányként, amikor a saját szerelmi viharaimat viszontlátom egy regény lapjain, minthogy azon gondolkodjak, hogy a realizmus és a romantika hogyan keveredik a francia irodalomban.

Küzdelem vagy kaland József Attilával való viszonyod? Verseidben ugyanis nagyon intenzíven jelen van a „szelleme”.

Azt gondolom, hogy Magyarországon megkerülhetetlen a hozzá való viszonyulás, ha valaki versekkel kezd foglalkozni. Vannak mérföldkövek, ilyenek még a nyugatosok, akikhez valahogyan viszonyulni kell. Az, hogy a Nyugat volt, szenzációs, mert átmentette a hagyományokat, a klasszikus versformákat, miközben bemutatta a rímnek a megújulását. A Nyugat című folyóiratnak köszönhetjük, hogy Magyarországon ekkora becsülete van a versnek a mai napig. Ez például Nyugat-Európára egyáltalán nem jellemző. Nálunk még megvan a hit abban, hogy egy kétezer éves szapphói versformában lehet ma is érvényes és adekvát üzenetet átadni, más országokban már kevésbé hisznek ebben. József Attilának a világlátása vagy a nyelvhasználata, vagy az a mágikus hit, amivel ő a szóba kapaszkodik, szintén nem megkerülhető. Annyira belém épültek a szövegei, hogy ezeket nem tudatosan használom, de amikor észreveszem, örülök neki. Mint amikor külföldön vagy, járod az utadat, de fölhívod anyát este.

„Hogy elégtelen voltam hozzád”, írod egyik istenes versedben.

Akkor éppen elégtelen voltam, de nem szabad a verseket túlnöveszteni a pillanaton.

Szerelem, Isten, halál. Ezekkel a kérdésekkel szembe kell néznie egy költőnek.

Olyan sok téma nincsen. Igen, szerelem, Isten, halál, és még talán a szabadság. Istenhez viszonyul valahogy az ember. Nekem nagyon könnyű dolgom van, nem volt kérdés, hogy ki az az Isten, akivel én beszélek, és aki velem beszél. Meg tulajdonképpen az egész versírást kegyelmi ajándéknak tekintem. Én tudom, hogy az, hogy valamit kaptam, engem mire jogosít és mire kötelez.

„S míg odabenn a költő édesen aludt, / Fölkeltek a versek, és megírták maguk.”

Mindenki, aki írt már verset, élte már meg azt, hogy több van a versben, mint amit beleírok. Van valami plusz, amit nem tudni, hogy ki rakott bele és hogyan. Ugyanakkor ott van az, hogy a szavakat nekem kell, adott esetben soronként megkínlódva, más esetben tényleg csak egy elképzelt tábláról lemásolva, összeraknom szöveggé. Az én felelősségem, hogy a nyelvet vagy a versformákat hogyan használom, vagy hogy magamat mennyire teszem ahhoz tisztává, hogy megközelítsem, amit mondani szeretnék. Egy csomó minden az én felelősségem, a többi meg kegyelem, ihlet vagy hívjuk, ahogy tetszik.

„Mint áramütéskor görcsbe a test, / Úgy rándul a vers ritmusba, rímbe”. Mind a négy versesköteted olvasásakor úgy éreztem, hogy neked nagyon fontos a forma. Hogy megvan az éppen adott tartalomhoz a megfelelő versforma, amit te kiválasztasz.

Nem kiválasztom a formát, hanem megszólal bennem a vers, s mint ahogy a folyó vájja ki magának a medret, a szöveg ugyanígy vájja ki magának a formát. Tanítom gyerekeknek és felnőtteknek is, hogyan kell verset írni, s nagyon jó, amikor meg tudom mutatni, hogy a te szöveged, az kivájt magának egy nibelungizált alexandrint. S ha te nem tudod, hogy mi az, akkor te keresztbe fogsz tenni a szövegnek. Nem hagyod, hogy ő abban folyjék, el fogod rontani, elgyengül a szöveg. De ha elveszed az akadályokat előle, s hagyod, hogy a szöveg egy nibelungizált alexandrinban folyjék, nagyon nagy erővel fog áramolni, s meghajtja majd a kis malmot, amit építesz fölé. A formákat gyakorolni kell. Olyan, mint egy hangszeren való játék, ha nem gyakorolsz, hamisan fog szólni. Velem is megesett, hogy úgy éreztem, ez az aszklepiadészi strófa már nagyon rég volt, s akkor valami mondanivaló, ami már nagyon várta magának ezt az aszklepiadészi strófát, elindult.

Miért Léda a lovad neve?

Mert amikor megvettem egy Balaton-felvidéki sráctól, kérdeztem, hogy hívják a lovat. „Lédának”, mondta, „tudod, mint az Adynak a csaját”. Nem lehetett megváltoztatni a nevét, sorsszerű volt. Múzsának még nem múzsa, mert nem írtam hozzá még verset, de nagyon sokat tanulok tőle az életben. A lovat egyébként nem lehet étellel motiválni, biztonságérzettel viszont igen.

Miért nem írtál hozzá verset?

Mert a versírás mindig reflexió, vagyis a múlt, a lovaglás pedig a jelen. Ha a ló hibázik, három másodperced van korrigálni, onnantól már nem köti össze a tettét a reakcióddal. Mészáros Gyula, akitől a lóval való metakommunikációt tanultam, mindig azt mondta, a lovad a tükröd. Ahogy a lovaknál, úgy a párkapcsolatban is igaz, vagy félelemből cselekszik az ember, vagy bizalomból. Harmadik lehetőség nincs. Ez a bizalom nem állandó, folyamatosan dolgozni kell rajta, hogy fenntartsa az ember.

Az európai kultúrkörben mégis minden második házasság válással végződik.

Száz éve van az, hogy nem halunk meg harmincévesen, vagyis a holtodiglan, holtomiglan fogadalom régen nem ötven, hanem tíz évre szólt. Másrészt az én kiteljesedésének vágya, az individualizmus sem volt, hanem a család közössége több generációra visszamenőleg egybetartotta a párokat. Arról már nem is beszélve, hogy olvasni olyat, evolúciós szempontból hét-nyolc év együttlétre vagyunk programozva.

Neked mitől lesz jó egy párkapcsolat?

Attól, hogy érdekel a másik. Hogy ne érezzem azt, hogy a birtokomban van, s már úgyis tudom, hogy mikor mi lesz, mire gondol, hanem azt lássam, hogy a másik titok, kincs, meg kell fejteni. Harcolni kell érte magammal, meg harcolni kell vele. Szóval szerintem akkor jó egy párkapcsolat, ha dinamikus. Azért válnak el az emberek, mert statikusan kezelik a házasságot. De a bűn, meg az Isten fogalmát is statikusan kezeljük. Az is probléma.

Tehát pont fordítva van, mint azt mondják sokan, hogy megváltoztunk, és már nincs közünk egymáshoz?

Normális esetben pontosan a változás biztosítja a kapcsolat dinamikáját. De csak akkor, ha mind a ketten a változást a kapcsolat érdekében használják. A legtöbb házasság azért megy tönkre, mert már olyan sebekkel megyünk bele, és olyan önismereti hiányosságokkal, amiket a másik nem tud kezelni.

A Honnan tudhatná egy anya című versed a legújabb, Koncentrikus korok című kötetedből, lehet, hogy még az erotikus verseidnél is nagyobb botrányt fog kavarni, mert nagyon igaz, és az igazsággal nem szeretünk szembenézni.

Tabu erről beszélni. Megint csak arról van szó, hogy én katalizátorként működöm. Nem akarok botrányosat mondani. Emlékszem, amikor írtam, jöttem haza vonattal a lovamtól. Ez anya halála után volt már, a gyásznak vannak szakaszai, és az embernek folyton szembe kell néznie dolgokkal. Egyébként az, hogy valakit nem tesz boldoggá a terhesség, meg az anyaság, arról nem beszélünk Magyarországon eleget. A nők több mint kétharmada depressziós lesz szülés után, és ez nálunk nincs benne a köztudatban annyira, amennyire kellene. Arról szeretünk beszélni, hogy az anyaság gyönyörű, csodálatos, isteni érzés.

A Koncentrikus korok egy gyászkötet?

Alapvetően igen. Először vörös rózsa volt a címlapon, s mondtam, hogy ne, azt hiszi az olvasó, hogy tele lesz erotikus szöveggel, miközben gyászolom benne az anyámat végig. Sokan mondták már az első kötetem óta, hogy nagyon középkori, amiket írok. A test, nálam vagy erotikus tárgy, vagy a pusztulás és rohadás megtestesítője. Memento mori, vagyis emlékezzünk arra, hogy halandóak vagyunk. De nincs ezen semmi szégyellni való. A középkori emberek még tudták, még ki merték mondani. Vannak korok, amelyek úgy tesznek, mintha a halál nem lenne. A mi korunk is ilyen. Korházban, spanyolfal mögött, diszkréten haldoklunk, és nem beszélünk a halálról. Fiatalság kultusz van. Fontos megemlíteni, hogy a modernkor két nagy eposzában, a Csillagok háborújában és a Harry Potterben, a rosszat megtestesítő szereplő azért torzul el, mert szörnyen fél a haláltól.

Még néhány gyors kérdés a végén, a Gyerekdalok kapcsán.

Rendben.

Miért nem ehet csokit a halál?

Mert nincsen gyomra.

És mit eszik?

A szívedet.

Miért nem nyúl a gyerek keze után az apa a zebrán?

Mert vannak olyan apák, akik csak testben vannak jelen.

„Anya, ha meghalsz, végleg felnövök?”

Végleg.

 

                                                                                                                                         Csejk Miklós

 

Kiss Judit Ágnes megjelent verseskötetei:
Irgalmasvérnő  (Alexandra Kiadó, 2006)
Nincs új üzenet (Noran, 2007)
Üdvtörténeti lexikon (Európa Kiadó, 2009)
Koncentrikus korok (Európa Kiadó, 2012) – Ayhan Gökhan szerzőnk kritikája ITT elolvasható

Prózája:
A keresztanya (Szomor Veron történetei) – regény (Magyar Napló Kiadó, 2008. 2010.)

Műfordítás:
Udvariatlan szerelem – A középkori obszcén költészet antológiája (Prae, 2006)
Kiss Judit Ágnes honlapja ITT elérhető.

Olvastad már?

Kapcsolódó cikkek