Nem tehetünk úgy, mintha a cigányok lennének a felelősek mindenért. Nikl János azok közé ment el, azok hétköznapjainak járt utána alaposan, akik, bár jól ismerik a problémákat és nem egyszer látják a bennük rejlő lehetetlenséget, mindennapos munkájukban vállalják a felelősséget a kiszolgáltatott, nehéz körülmények között élni kénytelen emberekért.
A cigányságról eltérő véleményen van a Csepelen dolgozó pedagógus, a valamelyik határmenti településen élő mezőgazdasági munkás és a budapesti jogvédő, míg az sem megy ritkaságszámba, hogy történetesen maguk a cigányok is mást gondolnak egymásról. A helyzet nem látszik egyszerűnek, s az elkövetkező évek tétje óriási, hogyan alakul a már most is tarthatatlannak ítélt viszony, avagy a nem túl optimista kérdés továbbra is az: egymás mellett vagy egymás ellen élünk a továbbiakban.
A Jezsuita Kiadó Tűz és Lélek sorozatában jelent meg a Mikszáth-díjas újságíró, Nikl János: Tíz lépés a másik világ című riportkönyve. Tételezzük fel, hogy némi magyarázatra szorul, ki a célzott olvasóközönsége a könyvnek. Ismerve a magyarországi állapotokat, azt kell mondanom, hogy mindenki. Cigányok és nem cigányok, értelmiségiek és nem-értelmiségiek, a fővárosban és a vidéken élők együtt. A cigányokat, és egyben a nem cigányokat érintő helyzet mára odáig fajult, hogy kérdésessé vált: van-e, lehet-e, ígérkezhet-e megoldás. Hogy az együttélés megkönnyítésére, a gondok orvoslására egymás után megalakult civil szervezetek szándéka, sokszínű kezdeményezése jóindulatú, nem vitatom, de a rasszizmus ügyének állandó napirenden tartása mellett nem ártana, ha tisztáznánk: miért alakult ez így, az egész milyen összetett okokra vezethető vissza? Nem tehetünk úgy, mintha a nem cigányok lennének a felelősek mindenért. Nem tehetünk úgy, mintha a cigányok lennének a felelősek mindenért. Nikl János azok közé ment el, azok hétköznapjainak járt utána alaposan, akik, bár jól ismerik a problémákat és nem egyszer látják a bennük rejlő lehetetlenséget, mindennapos munkájukban vállalják a felelősséget a kiszolgáltatott, nehéz körülmények között élni kénytelen emberekért. Ha meglopják őket, akkor is – „Már több órája a községben vagyok –, bár ez nézőpont kérdése, lehet „csak néhány” óra is –, amikor először hallom a fenti történetre utaló mondást. „Lopd meg a nővéreket, és még többet adnak neked!”. – ha becsapják őket, akkor is. A különböző, Magyarországon tevékenykedő szerzetesrendek karitatív munkája kerül a figyelem középpontjába Nikl János riportjain keresztül. Többé-kevésbé hátrányos helyzetű, zömében cigány családokat segítenek a szerzetesnővérek, és itt tegyük hozzá gyorsan: a hátrányos helyzet és a cigány szó közé nem érdemes egyenlőségjelet tenni.
A különböző riportok természetesen kikerülik, egyenesen elutasítják a hatásvadász felhangokat –, még a vallásból következő finom patetikusság jelenléte is mérsékelt, – a gesztus maga nem igazán illene a szövegekben ábrázolt szomorú világ hangulatához. A szerző írásaiban nem csak a sikertörténetekre koncentrál, nem kirívó eset, hogy bizony a megoldhatatlanságba ütköző szerzetesek negatív (nem reménytelen!) hangvételű beszámolóit közli, míg máshol a riport ugyanolyan kevéssé derűsen zárul. „Egy sarokban elhelyezett asztalról Mária-szobor néz a belépőre. Fölötte olcsó szentképek. A kompozíciót színes karácsonyfaégő-füzérek kötik össze. Rezsiszámlákat kap elő, a nyugdíjáról magyaráz, és persze a bűzről, hogy nem lehet így élni.”
Igényesen megírt és érzékeny, jó arányérzékkel felépített és a szakmai felkészültséget nem nélkülöző riportok sorakoznak a könyvben, s ha a feltételezésem nem csal, a valóban egy másik világban tett „utazás” alatt a kellő alázattal szemlélődő újságíró amellett, hogy pontosságra törekszik, nem mond elhamarkodott ítéletet senkiről. Az elegánsan objektív szövegek nem szűkölködnek a megfontolt, a jó ízlés határain belül maradó személyes megjegyzésektől, ettől aztán a szerző ügyének lesz könnyedén, a másik Magyarország testközelből megtapasztalásának részese az olvasó. Saját ügy, persze, annyira saját, hogy hamar rádöbbenünk, ez a mi ügyünk. Közünk van hozzá, köze van hozzánk. Azonos ország, azonos emberek, – megkülönböztető problémák. „Nem tudom elhalkítani a gondolataimat. A nap során látott képek belém égtek. Egyenként kell elkergetnem őket.”
Itt van Afrika – ezt a címet viseli A Jó Pásztor Nővérek Kongregációja Gyöngyösorosziban alcímű fejezet. Ha a címül választott nővér helyzetjelentése némiképp túlzóan is hat, azért az nyilvánvaló, hogy a vidéki Magyarország nyomokban harmadik világbeli, nyugat-európai országoktól idegen állapotokat tartalmaz. „A napközi kifejezetten a szegény gyerekek részére létesült, azzal a céllal, hogy egészséges életmódjuk biztosítva legyen például a napi háromszori étkezés által.”
Nikl János könyve nem a mindenkori felelősöket, nem a vád célpontjait kutatja, a nővérek munkáján keresztül egyszerűen bemutat, közelebb hoz, leír egy nélkülözésben és kiszolgáltatottságban gazdag, reményben és lehetőségekben sokkalta szegényebb Magyarországot. Más nézőpont, más megközelítés, ugyanaz az ország.
Megoldási alternatívát a riportok nem kínálnak fel, ez a hasonló típusú könyvek közül egyiknél sem kérhető számon, de az ilyen jellegű kiadványok folyamatos megjelenése egyszer talán az illetékesekben döntéskényszert idéz elő, és nem maradnak többé következmény nélküliek a valóságérzékeny, tényfeltáró, a problémát jól észlelő munkák.
