2017. október 20.  Péntek
Köd 6 °C Köd
Rovatok
2017. október 20.  Péntek   Vendel
Köd 6 °C Köd

A teremtő lángész – Egy kultuszkép története

Turay Ida, mindenki Dusikája

Eger várának védelme

50 éves a Hair musical

A teremtő lángész – Egy kultuszkép története  
Madarász Viktor halálának centenáriuma alkalmából A teremtő lángész - Egy kultuszkép története címmel kamarakiállítás nyílt nyílt az MNG-ben.
Turay Ida, mindenki Dusikája  
110 éve, 1907. szeptember 28-án született Rákospalotán Turay Ida, a múlt századi magyar színjátszás egyik legközkedveltebb alakja.
Eger várának védelme  
465 évvel ezelőtt, 1552. október 17-én Dobó István kapitány vezetésével az egri vár védői visszaverték az ostromló török hadat.
50 éves a Hair musical  
50  éve, 1967. október 17-én mutatták be a hippikultúra és a vietnami háború elleni tiltakozó mozgalom jelképévé vált Hair című musicalt.
Cikk elküldése

Küldd el e-mailben a(z) Szabó Magda: Katalin utca című cikket ismerősödnek!

Neved:

E-mail címed:

A címzett neve:

A címzett e-mail címe:

Üzenet:

A levelet sikeresen elküldtük!
Köszönjük, hogy tovább küldted cikkünket!

Kultúra

Szabó Magda: Katalin utca

Szerző: / 2012. november 2. péntek / Kultúra, Irodalom   

“Ebben a könyvben azt szerettem volna megírni, hogy csak az találhatja meg visszakívánt Katalin utcáját, aki nem vétett ellene. Az író most beavatja az olvasót titkába: ő milyennek képzeli el a halál utáni életet…” – Részlet Szabó Magda Katalin utcájából

A Katalin utca egyszerre valóság, egyszerre jelkép: emlékeinkben életünknek – helyszíneivel, rokonainkkal, barátainkkal együtt – rögzült szakasza, amelyet ha tehetnénk, ahogy a videofelvételen lehetséges, annyiszor játszanánk, élnénk meg újra, ahányszor csak menekülni szeretnénk a jelenből abba a boldogító irrealitásba, ami rég szétfoszlott már, csak éppen feledhetetlen. Mindenkinek megvan a maga Katalin utcája, olykor álmodik is vele, és ha felébred, csalódottan és nyugtalanul szomorú.

Ebben a könyvben azt szerettem volna megírni, hogy csak az találhatja meg visszakívánt Katalin utcáját, aki nem vétett ellene. Az író most beavatja az olvasót titkába: ő milyennek képzeli el a halál utáni életet, a túlvilágot, az élők és holtak érintkezését és folyton változó viszonylatait, s megpróbálja körbevilágítani az etikai több mint faux pas-t, amikor szándékosan, olykor szándéktalanul, de vétkezünk. Három családot költöztettem a Katalin utcába, egy fogorvost feleségével, lányával, egy pedagógust, Irén és Blanka nevű gyerekeivel és egy őrnagyot, akinek fia van, Bálint. A három ház szomszédos, talaj tekintetében azonos egység, s a lakók barátok. Az olvasó majd látni fogja, hogyan szövődnek és kuszálódnak össze a szoros egymás mellett élés szálai a családok életében, ki hogy viselkedik válságos pillanatokban, s miután a regény végére elkészül az egyenleg, el is falazza a visszatérés akár álombeli lehetőségét is attól, aki nem érdemli meg: azontúl soha nem mehetnek végig a régi kövezeten, annál kevésbé, hiszen az első világháború utáni környezetváltozások magát a helyszínt is megváltoztatták. Az író szívből reméli, aki ezt a könyvet végigolvassa, megérti érvelését, bármilyen bizarr is, azt is, hogy az elvesztett háború után új Katalin utcák létesülnek mások számára, de ezek a mások voltaképpen azonosak azokkal, akik valaha gyermekként viháncoltak vagy könnyeiket törölgették a három kertben. Csak a személyek fordulnak meg tengelyük körül, ebben a regényben, ahol a holtak úgy járnak-kelnek, mint az élők, az olvasónak meg kell éreznie, nincs valódi halál, csak visszatérés valamibe, ahonnan egy időre kiszálltunk és hogy az apostolnak, aki olyan megindítóan prédikált a szeretetről, bizony, igaza van. Az író egyik legkedvesebb gyermekét teszi le az olvasó elé, mint az ókor római polgárai, ha felemelték a csecsemőt, magukénak ismerték el. Most elindulnak a rejtelmes utca lakói, s az író az olvasótól is azt kéri: hozza haza Blankát. Mindenkit, aki helyettünk lakol addig sosem ismert paraméterek közt azért, mert elkövette helyettünk mindazt, amit mi nem mertünk, mert ahhoz is gyávák voltunk, hogy vállaljuk önmagunk negatív állóképét.

Szabó Magda: Katalin utca
(Részlet)

Akkor még benn aludtunk a hálóban a szüleink mellett, csak későbben kerültünk Blankával külön szobába. Csak a kislámpa égett az éjjeliszekrényen, annak a fényében láttam, mikor felriadtam valamitől, hogy apám jár-kél a szobában, fiókokat húzogat. Anyám fiókjaiban mindig elképzelhetetlen volt a rendetlenség, tulajdonképpen csak Blanka meg én sejtettük, mit hol tart, mert szerettünk fiókokat nyitogatni, és mindig találtunk is valami feldúlót, ismeretlen rendeltetésűt, izgalmasat. Anyánk, aki tudta, hogy apánk nem szereti, ha bármi is elöl van, apám közeledő léptei zajára bedobta az első sublótba vagy polcra, ami kinn hevert valahol, nem a helyén, s azonnal elfelejtette, hová tette. Mikor szüksége lett volna rá, persze nem találta, mindent a földre rámolt, gázoltunk a kiszórt lomokban, többnyire olyankor, mikor már éppen indulniuk kellett volna valahová. Apám korholta, magyarázott neki, kérlelte. Ám anyám képtelen volt elfogadni apám nevelői attitűdjét, vagy a szeme közé nevetett, és közölte vele, ő felnőtt, ha nem tetszik, ahogy a háztartást vezeti, tartson mellette ügyesebb személyzetet, mint Róza, lám, az őrnagyéknál Temesné lát el mindent, és Heldnének milyen nagyszerű segítsége Margit, vagy pedig elkezdett kiabálni rá, hogy elviselhetetlen a rendmániájával, és akkor kezdődött az egymást gyilkolás színdarabja, amelynek szereplői közül az egyik sikoltozott, hadonászott, a másik érvelt, bizonygatott, mi meg, mint egy érdeklődő, néma kórus, csak néztük. Végül valamelyikünk mindig megtalálta azt, amit kerestek, és akkor elindulhattak, és látszott a válluk tartásán, ahogy egymás mellett lépegettek, hogy azért voltaképpen nem számít, ami történt, a vihar elmúlt, és apánk talán még boldogtalan is volna, ha elérte volna a célját, és ezentúl csak Blanka maradna, akit idomítani és nevelni kell otthon, és nem volna egy kisgyerek betörésénél fontosabb és nehezebb feladata is.

Azon az éjszakán inggombot keresett. Megnézte minden elképzelhető helyen, járt-kelt az éjjeli lámpa fényében, már tudta, a varrófiókba hiába nyúl, ott levélpapír van meg egy fülevesztett kis csésze, amit meg kellene ragasztani. Felültem, néztem őt, nem vette észre, csak járt. Anyám arcát nem láttam, csak meztelen vállait, hátát, szép volt, és még alva is elégedett. Keveset tudtam a szexuális dolgokról, de azt akkor is éreztem, hogy éjjelente tudnak egymásnak valami olyan boldogságot adni, ami tömörebb és súlyosabb, mint a nappal keserűsége. Blanka aludt, alig látszott valami az arcából.

Nem tudom, miért éreztem iránta olyan heves szánalmat és szeretet, mint sem azelőtt, sem azóta életemben, ma sem, mikor tudom, miben és hogyan él, és mit jelenthet számára, hogy nem lát. Talán az éjjel tette, a csend, hogy megsejtettem, milyen magányban élhet voltaképpen, és milyen súlyosak lehetnek lehajtott fejében a gondolatok.

– A konyhában – suttogtam végre, mikor újra elkezdte átvizsgálni a hálószoba egyszer már végigkutatott fiókjait, s összeszorult a szívem, mert tudtam, mennyit dolgozik, és milyen fáradt lehet már –, a konyhában, a mérleg serpenyőjén.

Leeresztette az inget, amelyet ott tartott a bal kezében, rám nézett, némán bólintott néhányat. Nem dicsért meg, amiért segítettem neki, nem szólt semmit, nyilván nem akarta zavarni az alvókat, egymásra illesztette a két tenyerét, és ráhajtotta az arcát, így jelezte, hogy aludjam. Nem aludtam el, vártam, hogy visszajöjjön, féltem, Róza este megtalálta kinn az inggombokat, máshová tette, és akkor hiába jár. De nem. Mire visszatért, ott volt a markában a papírlapocska a ráöltögetett inggombokkal, apám tűt, cérnát keresett, nekiállt varrni.

Kikeltem az ágyból, nem szóltam én se semmit, odamentem hozzá, kivettem a kezéből az inget és a tűt. Állt mellettem, és nézte, míg dolgozom, nagyon kicsi voltam még, de nagyon ügyes, ugyanolyan rendes, pontos, módszeres, mint ő. Kezem kis mozdulata időnként megmoccantotta az árnyékot a falon az éjjeliszekrény lámpája fényében. Csönd volt, anyám és Blanka lélegzete alig hallhatóan legyezett köröttünk. O állt, én dolgoztam, makulátlan inge, amelyet kikészített másnap reggelre, és amelyről éppen középen hiányzott egy gomb, úgy volt betéve mosás után a szekrénybe, villogott a kezemben.

Mikor elkészültem, azt suttogta, köszöni, aztán kiment. Visszabújtam az ágyamba, ismét álmosan, nem lepett meg, hogy visszatért a dolgozószobájába, mert gyakran fenn maradt éjszaka, cikket írt szaklapokba, meg az iskolájának alkalmi verset, színdarabokat, levelet is gyakran. Meglepődtem, mikor megéreztem, hogy ismét mellettem áll, felnéztem zavartan, valami kis rossz érzéssel, talán csak nem dolgoztam felületesen? Minden balsiker kétségbeejtett, a legcsekélyebb kudarcot se tudtam elviselni. Kiment az álom a szememből.

Valami papír volt a kezében. Nem értettem, mit akar, gondoltam, talán megcsókol, s végre lefekszik ő is, de nem mozdult, csak állt, tartotta a kezében a lapot, amely éppolyan irreális csillogással fehérlett a lámpafényben, mint az imént az ing. Rájöttem, valami érthetetlen okból azt kívánja, nézzem meg, mit írt, olvassam el azt a levelet vagy mit, amit a kezében tart. Nyúltam a papír után, ujjai elengedték, ráhullt a paplanomra. Akkor már láttam, micsoda, elfutotta az arcomat a vér.

Apám igazgatója volt annak az iskolának, ahová jártunk, ő hozta divatba dicséretek és megrovások jelzésére az arany és fekete lapocskákat. A lapocskákat gyűjtöttük, év végén beadtuk, tanítónk összeszámolta, értékelte, s akinek a legtöbb arany lapja volt, külön jutalmat kapott, apám maga mellé állította a záróünnepélyen az iskolaudvar közepén, az emelvényre, kezet fogott vele, és megajándékozta egy könyvvel. Arany vagy fekete lapocskát a szülő kérésére is lehetett adni, ha a tanuló magatartása otthon különlegesen jó vagy különlegesen rossz volt; ha büntetést nem is, a szülők gyakran kértek valami rendkívüli otthoni teljesítmény miatt ilyen lapot a lányaiknak. Nálunk, bár igazán gyakran lett volna rá alkalom, hiszen éppen eleget kellett gyermekként is helytállnom anyám és Blanka mellett, mint egy felnőttnek, sose került erre sor, apám kényes volt a pártatlanságára. Blanka miatt már kért fekete lapocskát, miattam aranyat soha.

Most ott volt a kezemben a levél, amelyet a tanítómnak címzett. „Irén lányomat álmát feláldozó, gondos munkája miatt részesítse Tanító Úr, ha maga is helyesnek látja, arany dicséretben. Tisztelettel: Elekes Ábel szülő.”

Néztük egymást, ő azzal az alig-mosollyal, amelyet olyan ritkán láttam az arcán, s amely mindig megszépítette szabálytalan vonásait, én mosolytalanul, hirtelen feldúlva, közel a síráshoz. Mióta iskolába jártam, minden év végén én álltam mellette a pódiumon, velem fogott kezet, mióta iskolába jártam, minden év végén hallhattam, hogy csattannak össze a tenyerek, mikor átveszem a könyvet, és éreztem a győzelem és a siker édességét. Ez idén nem volt rá reményem, egy negyedévet mulasztottam, alig tudtam behozni a skarlát okozta elmaradást, kitűnő jegyeimmel ugyan nem volt baj, egyszerűen csak három hónapig nem voltam iskolában, és nem volt alkalmam rá, hogy arany lapocskákat gyűjthessek. Mint akinek feltépték a sebét, úgy öntött el a fájdalom, hogy most segít, csak most ez egyszer, pedig én mindig figyelmes és jó vagyok, és ha nem ő, hát én pakolok el mindent Blanka és anyám után, nekem mindennap kellene lapocskát kérnie, hiszen ha én nem volnék, szétfutna itt a ház.

 

Szabó Magda: Katalin utca, Európa Könyvkiadó, Oldalszám: 216

Hozzászólás

A hozzászólások nem a szerkesztőség, hanem az olvasók véleményét tükrözik. A moderálási elvekbe ütköző hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül törölhetjük.

Olvastad már?

Kapcsolódó cikkek