„és tartson tovább még a lehetetlen / az üldögélés és ami lehetne.” A huszadik század második felének egyik legnagyobb magyar költője, Borbély Szilárd lejegyzett gondolatai, érzelmei örök jel marad számunkra.
Váratlanul érkezik a hír, alig ötven éves volt. Halálára csakis tragédiaként, veszteségként tudok gondolni. Nem is találom a feloldozó, nyugtató gondolatokat, szavakat. Ha látja, amit itt hagyott, ezt a kisstílű, szürkeségében néha-néha napsugártól felfénylő világot, talán megtalálja a békét, azt a békét, amiért érdemes volt hátat fordítani és a nemet választani.
Épp egy interjúra készültem, mikor meghallottam a hírt. Épp a szakmám, egy adott neves, nagy tiszteletnek örvendő szaklap és az általa képviselt riporter miatt szégyenkeztem, mert olyan hangnemben és olyan provokatívnak álcázott butasággal kérdezte pont az én interjúalanyomat, hogy mélyen cikiztem magam, mikor nem nekem kellett volna.
Épp egy interjúra készültem, mikor meghallottam a hírt: Borbély Szilárd elment. Az említett neves lap és az általa képviselt riporter azonnal törpévé vált számomra. Nem voltak egy rangban, hogy egyszerre gondoljak rájuk.
A költő szembenéz és leltárt készít, felvillan előtte, mi lenne, ha maradna…
BORBÉLY SZILÁRD: HA MENNI KELL…
Ha menni kell oly jó volna még maradni
elüldögélni még egy kicsikét
beszélgetni hallgatni erről arról
a döntő pillanatot halogatni
mely eldöntetett volt már hamarább
de most mégis oly jó volna még maradni
hogy együtt legyen még a volt a van
hogy múljon is maradjon is ami
lesz minden legyen minden múlhatatlan
és tartson tovább még a lehetetlen
az üldögélés és ami lehetne.
