Raymond Chandleré mellett Dashiell Hammett neve is egybeforrt a detektívregény műfajának átalakulásával – a „mesterdetektív kontra tökéletes bűntény” felállás helyét a bűnesetek „hétköznapibb” megközelítése vette át. Dashiell Hammett, a hard-boiled atyja 120 éve született.
E változást bizonyára olyan tényezők hozták létre, mint az Észak-Amerikában az első világháború után jellemzővé vált gyors városiasodás, hatalmas üzletek, romlottság és korrupció. Hála az Agave Könyveknek ma már a hosszú évtizedeken át meg nem jelent novellákon kívül ismét olvashatjuk a detektívirodalom egyik legismertebb darabját, A máltai sólyom című regényt.
Amerikában John Daly adott ki elsőnek színtiszta hard-boiled históriát A fehér kör címmel. Ezt megelőzőleg is szerepeltetett már rövid kalandokban egy kemény öklű nyomozót; Race Williams az újfajta detektívideál. A modell igazi megteremtője és egyben a műfaj egyik legmarkánsabb amerikai formálója azonban az 1894. május 27-én született Samuel Dashiell Hammett. Köztudott róla, hogy pályáját a szakmában kezdte — nem mint író, hanem mint a Pinkerton detektívügynökség nyomozója, magándetektívje. Mielőtt papírra vetette műfajt teremtő bűnügyi históriáit, minden bizonnyal maga is rákényszerült azokra a kis rendőri csalásokra, kemény megjelenésre és aljasságokra, amelyekről írt.
Georges Simenon terjedelmes életművéhez képest kevés, de annál maradandóbb történetet hagyott maga után — hasonlóan Raymond Chandlerhez — Dashiell Hammett. A detektívregényekre és ma már bizton állíthatjuk, hogy az irodalomra úgy általában tett hatása mind a mai napig erős jelenléttel bír. Mindketten megjárták a háborút, tanúi voltak sok sötét dolognak és küzdöttek saját démonaikkal – Chandler az alkohollal és az öngyilkossággal, Hammett pedig a tuberkulózissal és az Amerika ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottsággal. Győzelmeik mindig csak átmenetiek voltak.
Hammett életműve számtalan főszereplőt és sok különféle — részben valóságos, részben kitalált — helyszínt vonultat fel, és műveit nagyon „nyílt” leírások jellemzik. A Chandler regényeiben mindent átható korrupció zavaros légkörével szemben Hammett stílusa a bűnesetek csavaros előkészítése miatt szövevényes, ő a fordulatok véget nem érő láncolatával dolgozik.
Figurái nem társalognak, morfondíroznak és elemeznek, hanem különösebb teketória nélkül következtetnek, és azonnal cselekednek. Az események színhelye nem az Agatha Christie-regényekben megszokott szépen bútorozott, polgári otthon, hanem az utca. Hőse nem műkedvelő úriember, hanem hivatásos magánnyomozó, olyasfajta férfi, mint maga a szerző: szegény, kicsit cinikus, de becsületes és főként rátermett. Nem játék, nem a becsvágy, nem az unalom készteti kalandokra, egyszerűen ez a munkája, ezzel keresi mindennapi betevő falatját.
Hammett valójában visszahelyezte a gyilkosságot olyan emberek környezetébe, akik valóban el szokták azt követni, éspedig valamiféle konkrét okból, nem pedig azért, hogy az olvasó örömére — és a műfaj követelménye miatt — egy hullát produkáljanak.
Hammett első könyve, a Véres aratás, 1929-ben jelent meg, amelyet három esztendőn belül követett a Dain átka, A máltai sólyom, Az üvegkulcs és A cingár feltaláló. A szerző bűnügyi tárgyú elbeszéléseiből és novelláiból nálunk az utóbbi időben A férfi, akit Spade-nek hívtak címmel és tavaly A tizedik nyom címmel jelentek meg az Agave gondozásában.
Hammett detektívtörténeteiben van valami „ragadozószerű”, vadabbak és kegyetlenebbek, mint a rejtélyközpontú, klasszikus elődeik. Pontosabban: vadabb és kegyetlenebb az a közeg, amelyben játszódik. Sajátos fanyar humora, monoton, majdhogynem brutális stílusa teremtette meg a szellemes-cinikus-vagányos-önirónikus párbeszédek divatját a detektívtörténetben. Nő a hullák száma, kopik a rendőrség imidzse, az elmélet helyett az akció válik elsőrendűvé, egyre sötétül a színtér, s egyre gyakrabban kér nagyobb teret a törvényesség határa. Közvetlen tapasztalatok, megélt élmények révén jutott el a veszéllyel birkózó ember ideáljához, s az effajta hús szájába illő, pattogó, tömör beszédmodorhoz. Ezt a nyelvet beszéli a detektívirodalom legkeményebb legénye: Sam Spade.
Ez a figura, Sam Spade Hammett legismertebb nyomozójává vált, ami főként A máltai sólyom című regény- és a belőle John Huston rendezésében 1941-ben készült filmklasszikusnak (Humphrey Bogarttal a főszerepben) köszönhető. Ezzel Hammett nem csak a hard-boiled műfaját segítette elő, de a film noir, vagyis a fekete krimiszéria létét is. A film noir nélküle sosem született volna meg. A máltai sólyomban nyomozó Sam Spade csupán csak egy a detektívhősök sorában, neve mégis mélyen bevésődött a krimiirodalomba. Spade erőszakos, mocskos világban mozog, ahol mindenki önző, becstelen, másokat kijátszó, kétkulacsos alak. Hajlamos rá, hogy a megérzései alapján és önkényesen cselekedjen, ebben Sherlock Holmes és Dupin nyomdokain jár, ugyanakkor a verekedésben, a káromkodásban és a blöffölésben is állja a sarat a gonosztevőkkel szemben, akárcsak a ponyvaregények hősei. A máltai sólyom alapvetően ennek a sokoldalúságnak a tükre: lényegében a különböző típusú detektívtörténeket egybeolvasztása, amelyben a műfaj nagyra becsült múltjából vett elemek összetalálkoznak az akcióval és a kalanddal egy olyan világban, ahol a nagyrabecsülés az embert vagy rablók vagy gyilkosok áldozatává teszi.
„Spade zsebre tette a másik bankjegyet, mielőtt leült. Azután így szólt:
– Nem kell túlságosan megzsarolni. Mi a véleményed róla?
– Édes! S te azt mondod, hogy nem kell megzsarolni? – Archer hirtelen hangosan felnevetett, de minden vidámság nélkül. – Lehet, hogy te előbb találkoztál vele, Sam, de én jelentkeztem elsőnek!
– No és? Ugyse tudod megfőzni! – mosolygott Spade kényszeredetten.”
A 16. századi máltai lovagok és a 20. századi magándetektívek és bűnözők világa közt legalább akkora a távolság, mint Rodosz vagy Málta és San Francisco között. Hammett a máltai sztorival olyan tradíciókat elevenít fel, melyektől a modern krimi képviselője pontosan eltávolodni és elhatárolódni igyekezett. Hammett A máltai sólyommal azt mutatja be, hogy mit tesz a birtoklási vágy az emberekkel, vagyis miképpen rendezi át újra és újra a szereplők közti viszonyokat, milyen cselekményfordulatokhoz vezet, és milyen döntésekre ösztönzi és kényszeríti a főszereplőt, a kemény magándetektívek az irodalmi prototípusát, Sam Spade-t.
Dashiell Hammett számára nem adatott meg olyan hosszú alkotói időszak, mint amivel Georges Simenon vagy Agatha Christie élni tudott, 1920-as évektől mintegy tíz év alatt találta meg a rá jellemző egyéni utat, stílust és hangot. Ám az I. világháborúban elkapta a spanyolnáthát, majd később a tuberkulózist (TBC) is. A hadsereg egyik kórházában gyógykezelték, ahol beleszeretett egy nővérbe, későbbi feleségébe. Házasságukból két lányuk született, a tuberkulózis azonban kiújult és a gyerekek védelme érdekében Hammett külön költözött. Regényírói karrierje 1929-ben indult el, ám viszonylag rövid ideig tartott a siker, hiába volt magas a honoráriuma, ha az író szinte soha nem tartotta be a határidőket. Magán- és közéleti, ill. politikai konfliktusok uralkodtak el életében, 1951-ben mint „bomlasztó elem” börtönbe került, ahonnan betegen, megtörten szabadult fél év elteltével. Az alkoholizmusa egyre nyilvánvalóbbá és kezelhetetlenné vált. míg végül 1961. január 13-án halt meg a szívroham okozta gyengélkedő szervezete megadta magát.
Hatása úgy a bűnügyi regényekre, a krimire, mint a szépirodalomra maradandó és felbecsülhetetlen, általa gazdagodtunk a „szőke sátán”-nal: Spade egy kiegyensúlyozott és magabiztos ember benyomását kelti, aki a legforróbb helyzetekben is meg tudj őrizni hidegvérét.
Fotó: famousauthors.org, babelio.com
