„Az időutazás jó mókának tűnik, amíg csak abba gondolunk bele, hogy de jó lenne ide-oda utazni az időben, talán kicsit bele is piszkálni a már megtörtént eseményekbe.” A jövő és a múlt keveredésének veszélyéről Brandon Hackett íróval Kibelbeck Mara beszélgetett.
Abban biztosak lehetünk, hogy az időutazást nem élhetted át, ám az általad megalkotott világról és környezetéről szóló szép és már-már megrázó jellemzésed sokkal mélyebb vonalat képvisel, mint egy egyszerű időutazós szórakoztató regény. Minek a hatására kezdted el ezt a vonalat?
Először csak az ötlet jött, az első időgép bekapcsolásának pillanatában megjelenő 200 milliárd időutazó képe, és innen kezdtem el végiggondolni, hogy mi is történne szerintem a világgal, ha létezne időutazás, milyen következményei lennének annak, ha mindenki tudna időutazni, hogyan használnánk ezt ki, és hogy valójában mennyire könnyen tönkretehető a világ a technológiával. Az időutazás jó mókának tűnik, amíg csak abba gondolunk bele, hogy de jó lenne ide-oda utazni az időben, talán kicsit bele is piszkálni a már megtörtént eseményekbe. Csakhogy, ha ezt mi megtehetjük, akkor megteheti bárki, és ha mindenki így gondolkodik… Nos, az nem sok jóra vezetne.
Az időutazás mindig különös, tuti befutónak tetsző téma, szinte mindenkit érdekel, mindenki elgondolkodik időnként azon, hogy mi lenne, ha… Te mennyire vagy „mi lenne, ha”-gondolkodó?
Ez az álmodozás, ami szerintem egy nagyon fontos része mindannyiunk életének, megmozgatja a fantáziát, és időnként célok kitűzésére sarkall. Én az a típus vagyok, aki kitűz magának célokat, és aztán megpróbálom ezeket elérni, azaz felteszem a Mi lenne ha… kérdést, aztán kitalálom, hogy miként juthatok el oda. Persze, nem minden álom, cél elérhető, de ha legalább küzdünk érte, törekszünk rá, abból baj nem lehet.
Mi lenne, ha újrakezdenéd a témát? Változtatnál Bálinték történetén?
Befejezett regény nem létezik, bármely történetet, szöveget a végtelenségig lehetne csiszolni, ezért inkább el is távolodtam gyorsan a regényektől, és igyekszem már az újabb regényre koncentrálni. Lényegi elemeken biztos, hogy nem változtatnék, nekem ez így kerek az időutazás története.
Az időutazás-sorozatodban is tartottad magad a magyar szereplők jelenlétéhez. Ez már a névjegyed?
Igen is, meg nem is. Amikor a történet engedi, mindenképpen szeretnék magyar vagy magyar származású szereplőket, és az elmúlt öt regényem során ez már valóban egyfajta névjeggyé vált. Viszont abban a történetben, amelybe például most mélyedtem bele, pont nem igazán van lehetőség erre, mert a nagyon távoli jövőben játszódik, messze a Földtől, ahol mindennek nem igazán van jelentősége, sőt, kifejezetten kilógna belőle.
És ha már a magyar jelenlétet említettem, maga a regény mégsem a magyar irodalomból következik. Ha a témaválasztást, a leírásokat és a beszédmódot nézem, leginkább az amerikai irodalom ugrik be.
Mindenfélét olvasok, fantasztikumtól a szépirodalmon át a kortárs képregényekig bezárólag, és fogalmam sincs, tudat alatt mikor mi hat rám: a leginkább valószínűleg azok a történetek, amelyek egyediek, és nagyon betalálnak az én ízlésvilágom számára, ezek biztosan formálják az írásaimat. Valójában minden regénynél újragondolok szinte mindent, mert nem szeretnék rutinból írni, ezért mindig keresem az új irányokat, amelyek a történeten túl is kihívássá, kalanddá teszik az aktuális regény megírását, legyen az éppen másfajta narráció, másfajta sztorivezetés, kitalált szleng, vagy bármi.
Ha megjelenne a „nagyok” közül Bryan Singer, Peter Jackson, Joss Whedon, Christopher Nolan vagy mondjuk, Tarantino az ajtód előtt, hogy filmet forgatna valamelyik regényedből, kit választanál?
Tulajdonképpen mindegy, csak nézhető és a regénnyel összevetve is felismerhető legyen a végeredmény. Plusz attól is függ, hogy melyik regényről van szó. De szeretem pl. Christopher Nolan látásmódját, vele kiegyeznék.
Miért Nolan?
Az ő filmjei mindig egyediek és kísérletezőek, Nolan azon kevés rendező közé tartozik, aki önálló, eredeti fantasztikus forgatókönyveket is sikerre tud vinni, amelyek se nem remake-ek, se nem felépített franchise gépezetre épülnek. Nagyon kevés ilyen, széles körben sikeres film születik manapság.
Sok írónak az ellenszenves karakterek létrehozása sokkal egyszerűbb, mint a hősöké, nálad ez hogy történik?
Belegondolva, igazán ellenszenves karaktert viszonylag ritkábban írtam az utóbbi években: vagy egy nagyobb problémával kell megbirkóznia a főhősöknek, vagy az antagonista szereplő sem csak ellenszenves vonásokkal bír, ahogyan a főhősök sem csak pozitív tulajdonságokkal rendelkeznek. A valóságban sem fekete-fehér kategóriába sorolhatóak az emberek, mindannyiunknak vannak jó és rossz tulajdonságaink is.
A regényben nem csak az elbeszélők összeomlását követhetjük nyomon, hanem felépülésüket is. Ez kötelezően együtt jár?
Nem feltétlenül, de itt most éppen ezt az utat, megoldást választottam. Viszont Az ember könyvében például bizonyos karakterek leépülését, összeomlását nem követte felépülés.
Az olvasó azzal szembesül, hogy bárhol és bármikor is éljen, a jelenben, a múltban vagy az időn kívül, a hatalom mindig önző, a szabadságért mindig küzdeni kell. Hogyan kerülöd el, hogy a nemes célokért való küzdelem ne váljon közhelyes fordulatokká?
Az időutazás napjában és a tegnapjában sokan szeretnék irányítani az időt és a benne élő embereket, de teljességgel senki sem képes rá, és ez egy tanulság arra vonatkozóan, hogy nem lehet mindent irányítani. Az általam bemutatott időutazás pedig egy elég speciális cselekményformáló erő volt ahhoz, hogy még véletlenül se kerüljön elő közhelyes fordulat, annak ellenére sem, hogy az időutazós történetek többsége egy elég zárt logikai körben szokott mozogni. Egyébként szerintem a közhelyek elkerülésére az az elsődleges írói titok, hogy nem szabad rögtön az első ötletet megírni, hanem hagyni kell, amíg a közhelyes gondolatok elfogynak, és akkor jönnek az igazán eredetiek.
Finoman megjeleníted azt is, mi a kiváltó oka szereplőid lelki sérüléseinek és változásainak, de erősebben koncentrálsz a végeredmény eléréséhez vezető útra. Ha körülnézünk, elolvassuk, meghallgatjuk a híreket, arcul csap, milyen a világ helyzete. Van még esélye az emberi civilizáció fennmaradásának?
Remélem, igen, bár, tartok tőle, hogy nem annyira vidám évtizedek, évszázad elé nézünk. Egyre aggasztóbb problémák, folyamatok kezdenek előtérbe kerülni, amelyek azt sugallják, hogy az évszázad közepén igen komoly problémákkal fogunk szembenézni, legyen az a globális vízhiány, élelmezési problémák, szélsőséges gondolatok túlzott térhódítása, vagy a globális klímaváltozás következményei. Tartok tőle, hogy a közeljövő ezek következményeivel való megküzdésről szól. Hogy utána mi történik, az csak rajtunk fog múlni. Bízom benne, hogy mint mindent, ezt is leküzdjük, és előbb-utóbb csak elérjük a csillagokat is, és elindulunk felfedezni más, Földön túli világokat.
Ha a jövőt nézzük, te mitől tartasz a legjobban, például az öregedéstől, a pénztelenségtől, a sikertelenségtől?
Valahol ebben a sorrendben. Valamirevaló sci-fi olvasó és író minimum szeretne addig élni, amikortól esetleg már bármeddig élhetünk, én is így vagyok ezzel, de nyilván ennek nem igazán van racionalitása. Ettől még érdekel a jövő, hogy mi történik az emberiséggel évszázadok múlva, hová fejlődhetünk, hogyan élhetünk a következő évezredben, hogyan működik a világegyetem, vannak-e más, értelmes civilizációk rajtunk kívül? És pont erre jó a science fiction irodalom, hogy legalább képzeletben számtalan jövőszimulációt futtathatunk, olvashatunk, nézhetünk a kíváncsiságunk kielégítésére.
A hazai science fiction műfaja mintha lendületet kapott volna, több olvasásra érdemes regény jelent meg az utóbbi egy-két évben. Hogy látod, mi az, ami az olvasókat leginkább megérinti?
Én az érdekes gondolatokban, eredeti történetekben hiszek. Bár, ahogy az ifjúsági irodalom mostanában újra felfedezte a disztópiákat, látható, hogy az újabb generációk számára szinte bármi az újdonság erejével hathat. Én a saját utamat járom, és a számomra is új területeket keresek, ez az, ami igazán motivál, és bízom benne, hogy azok, akik a könyveimet olvassák, követnek ezen a furcsa úton, amiről fogalmam sincs, mikor merre kanyarodik.
Ma már ismert író vagy, sokan szeretik a könyveidet, mások számára még mindig homályos ködfolt a sci-fi műfaja. Pilinszky például többször kijelentette, hogy valamilyen formában alacsonyabb szintre vette a közlendőit, verseit érthetőbbé tette, hogy minél többeket megérintsen. Ez számodra is létező út?
Valójában mindig a legmegfelelőbb közlési módot keresem az adott történet elmeséléséhez. Ez talán meglepő, de akár regényenként is változik, mindegyik történet mást igényel. A poszthumán döntés és Isten gépei regényeimben szerettem magyarázgatni a technológiákat, a leginkább kísérletező könyvem, Az ember könyve szándékosan lett meglehetősen bizarr (a történet igényelte), a két időutazós regény pedig talán a felgyorsuló kultúrafogyasztásunk (a sajátom is) miatt lett feszesebb, mint a korábbi történetek. A világ is változik, én is változom, kíváncsi vagyok, hogy a következő regény mivé fog formálódni. Ezt most még én sem tudom, csak az biztos, hogy megint csak másfajta lesz, mint az eddigiek.
Nem hagyhatom szó nélkül, hogy új könyvedet is – hasonlóan az előzőekhez – erős figyelem kíséri. Mennyire foglalkoztat műveid recepciója, és mit jelent számodra az említett elismerés?
Az elismerés inspiráló és egyben felelősség is a következő könyv kapcsán, mert szeretnék fejlődni, még érdekesebbet, még egyedibbet megpróbálni írni.
Az olvasói, kritikai véleményekből rengeteget tudok tanulni a következő regények megírásakor, ez nagyon fontos, mert csak úgy lehet fejlődni, ha odafigyelek az olvasói visszajelzésekre. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindent megfogadok, hiszen gyakran teljesen ellentétes visszajelzések is érkeznek.
Az időutazás-duológia véget ért, már a következő regényeden dolgozol. Adódik a kérdés: visszatérsz egyszer még az időutazáshoz?
Négy-öt éve azt találtam nyilatkozni, hogy nem hiszem, hogy valaha fogok időutazós regényt írni, mert szerintem kiégett és agyonhasznált már ez a tematika, erre tessék, találtam benne olyasmit, ami újszerűnek tűnt, és mégis érdekelt. Ezért veszélyes bármit mondani ilyenkor, így inkább úgy fogalmaznék, hogy a közeljövőben nem tervezem a visszatérést.
Privát életedben közgazdászként dolgozol, mikor írsz, illetve miért nem írsz, ha nem írsz?
Munka után, esténként és hétvégén van rá lehetőségem. Minden attól függ, hogy mennyire kap el a lendület, mennyire érzem a történet adott szakaszát, ilyenkor nagyon jól haladok, de ezeket törvényszerűen követi a megtorpanás, amikor újragondolom az addigiakat, és megtervezem a későbbieket, ötleteket gyűjtök, részleteket dolgozok ki. Mondjuk úgy, hogy feltöltődöm. Megakadás minden regénynél van, mert ahogy egyre jobban megismerem a történetet, annál több részletet kell a helyére rakni, míg összeáll a teljes regény.
Várható, hogy Az ember könyvét is folytatod?
Ez egy nehéz kérdés. Van ötletem, sőt, egy elkezdett regénytöredékem is, csak nem biztos, hogy kell ahhoz a történethez egyáltalán folytatást írni. Szinte minden önálló regényemnél volt egy ilyen fázis, amikor nem tudtam még kilépni a világból, ezért elkezdtem folytatáson gondolkodni, de aztán lecsengett a lendület. Olyan ez, mint egy elszakadási folyamat. Itt jutottam ebben a legmesszebbre.
Az ember könyve egy furcsa, rendkívül megosztó regényre sikeredett, úgy érzem, igazán sokat kockáztattam, talán túl sokat is, mert meglepő mértékben megosztotta az olvasókat, kicsit olyan érzésem is van, mintha egy ilyenfajta elszállt és merész történetre sokan nem lettek volna még felkészülve.
Viszont ez nem jelenti azt, hogy mondjuk a következő regény nem lesz esetleg hasonlóan kísérletező és újfajta ötleteket, irányokat kutató.
Mire számítsanak az olvasók legközelebb Brandon Hackett tollából?
Jelenleg egy távoli jövőben játszódó science fictiont írok, ami egy teljesen más fizikán alapuló, másik univerzumba is elvezet – ez a történet már vagy 4-5 éve foglalkoztat -, és a mai emberiségtől és a Föld bolygótól is eltávolodott emberi civilizációk jövőjével és egymáshoz való viszonyával fog foglalkozni.
Kibelbeck Mara
