1241. március 12-én a mongol (tatár) sereg fő ága betört Magyarországra, majd április 11-én Muhi mellett döntő vereséget mértek a magyarokra.
A mongol nyelvet beszélő népek az Urálon túlról származtak. A tatár a 12. században egy jelentéktelen kis mongol csoport neve volt, de idővel a mongolok általános neve lett a történeti forrásokban. A mongol törzseket Temüdzsin, későbbi nevén Dzsingisz kán („Világhódító”) egyesítette, ő alapította meg a mongol világbirodalmat. Átszervezte a hadsereget és a közigazgatást, előkészítve a környező földműves országok elleni hadjáratokat. Ezzel indult el a nomádok utolsó, egyben legnagyobb támadása a civilizált világ ellen. Dzsingisz kán elfoglalta Észak-Kínát, legyőzte a Kijevi Fejedelemséget és a kunokat.
A mongolok mozgékony könnyűlovassággal, magas színvonalú hadvezetéssel rendelkeztek, tökélyre fejlesztették a fegyverforgatást. A mongol támadások rendszerint óriási pusztítással, tömeges emberirtással jártak együtt. Dzsingisz kánt harmadik fia, Ögödej nagykán követte a trónon. Ögödej folytatta apja hódító politikáját: 1235-ben elhatározta, hogy megtámadja a nyugati országokat, és a hadak élére Batut nevezte ki. Batu kán Dzsingisz unokája volt, az ő nevéhez fűződik a volgai bolgár állam, Kijev és a délorosz sztyeppe népeinek meghódítása. Batu kán 1241-ben Lengyelország és Magyarország ellen fordult.
Magyarországon már tudtak a tatár hadjáratról, mert a keleten maradt magyarok felkutatására indult Julianus barát hírt hozott IV. Béla királynak a készülő támadásról. Amikor 1237-ben megpróbált visszatérni az általa Magna Hungariának nevezett magyar őshazába, csak Moszkvától valamivel keletebbre jutott, mert előző úti céljának területét a betörő mongolok időközben elpusztították. Egy levéllel tért haza Batu kántól, aki feltétel nélküli megadásra szólította fel a magyar királyt. A mongolok tovább folytatták előnyomulásukat nyugat felé. A magyarországi felkészülés azonban késlekedett.
A Kárpátoktól keletre élő és megkeresztelkedett kunok 1239-ben a mongolok elől Magyarországra menekültek, miután IV. Béla király befogadta őket. A kunok segítséget jelenthettek volna, de a magyar urak megölték az (igaztalanul) árulónak tartott Kötönyt, a kunok vezetőjét. A kunok pusztítva-fosztogatva vonultak ki az országból. A gyilkossággal a főurak csak azt érték el, hogy gyengült az ország védelmére mozgósítható haderő.
1241. március 12-én a tatár sereg Magyarországra zúdult. A király elrendelte az általános felkelést, de az urak csak nehézkesen gyülekeztek. A döntő csatára a Sajó torkolatánál, a Muhi melletti pusztán 1241. április 10-éről 11-ére virradó éjszaka került sor. A mongol hadsereg 90 ezer harcosból állt. A magyar királyi haderő hozzávetőleg 50 ezer fegyverest számlált. A tatárok gyakorlatilag legyilkolták a védekezni képtelen magyar csapatokat.
A csatát követően a tatárok elpusztították Pestet, fennhatóságuk alá vonták a Dunán inneni területeket, majd 1242 januárjában átkeltek a befagyott Dunán, és a Dunántúlon folytatták pusztításaikat. Nem sikerült azonban bevenniük Esztergomot, Székesfehérvárt és Pannonhalmát, mert nem voltak ostromgépeik. A király is menekülni kényszerült. 1241 áprilisától, csaknem egy év leforgása alatt a mongol sereg pusztítása nyomán az ország lakosságának 40-50 százaléka pusztult el, hatalmas volt az anyagi kár is.
Meghalt Mátyás esztergomi érsek, Gergely győri püspök, több más főpap és előkelőség. A csatában szerzett sebeibe halt bele később a király öccse, Kálmán herceg, és IV. Béla király is alig menekült meg. A tatárok egy ideig még üldözték a Dalmáciába menekülő királyt, de azután – feltehetően a nagykán halálának hírére – kivonultak az országból.
A történelem folyamán kevés olyan pusztítás érte Magyarországot, mint a tatárjárás idején. Ezért az ország újjáépítésében jelentős részt vállaló IV. Béla királyt méltán nevezték második honalapítónak.
