„…én leteszem a fegyvert, hogy békés polgártársaimat, kiket ezentúl megvédeni gyönge vagyok, mentsem meg legalább a háború iszonyaitól.” 165 éve, 1849. augusztus 13-án a világosi vár alatti mezőn Görgey Artúr vezetésével a magyar sereg letette a fegyvert. Az 1848-49-es magyar szabadságharc elbukott a túlerővel szemben.
Százhatvanöt éve, 1849. augusztus 13-án Arad megyében, a világosi vár alatti mezőn az utolsó ütőképes magyar haderő, a teljhatalommal felruházott Görgey Artúr vezette feldunai magyar hadsereg megadta magát Rüdriger (Rigyiger) orosz lovassági tábornoknak, ezzel elbukott a szabadságharc a túlerővel szemben.
A maga korában bevehetetlennek számító komáromi erődből kicsapva június 13-án Klapka György seregével visszavonulásra kényszerítette a várat ostromló osztrák sereget, majd Győrig nyomult előre. Miután július 2-án az első komáromi csatában Görgey megsebesült, 11-én ő vezette a második ütközetet, amely után a várba kellett visszavonulnia.
A csatában selyemzászlók lobognak…
(Magyar népdal)
A csatában selyemzászlók lobognak,
Körülötte magyar fiúk zokognak.
Ne sírjatok hű, szerető magyarok,
Igaz vérrel váltsátok a hazátok!
Még Aradon szépen szólott a banda,
Világosnál gyászba borult a haza.
Mintha sírt volna az Isten maga is,
Hogy maradna a földön egy magyar is.
Az orosz sereg vezetője már 1849 júliusának közepén felszólította Görgeyt, hogy közölje feltételeit, amelyek mellett hajlandó véget vetni az egyenlőtlen küzdelemnek. Görgey az orosz küldötteket a magyar kormányhoz utasította, amely válaszában ismertette az ország sérelmeit, feltételül szabta az 1848-as alkotmány szavatolását, s ezen az alapon szövetséget ajánlott az oroszoknak. Paszkevics, akinek I. Miklós cár minden politikai tárgyalást megtiltott, a küldötteket nem fogadta, s annyit üzent Görgeynek, hogy ha fegyverletételről kíván tárgyalni, forduljon uralkodójának megbízottjához.
Augusztus 3-án Klapka szétverte az ostromgyűrűt, az osztrák haderő majdnem Bécsig futott, a helyőrség létszámát 30 ezresre sikerült duzzasztania. A jól ellátott vár a világosi fegyverletétel után is kitartott, de az ellenállást céltalannak ítélő Klapka hosszas alkudozás után belement a kapitulációba. A szeptember 27-én megkötött egyezség szabad elvonulást garantált a védőknek, Magyarország legnagyobb erőssége október 7-én került osztrák kézre.
A kormány augusztus 10-én Görgey javaslatára még egy utolsó, elkeseredett lépésre szánta el magát: elhatározta, hogy felajánlja a koronát egy orosz nagyhercegnek. Kossuth és Görgey aznapi, utolsó találkozóján a tábornok közölte: ha Temesvárnál a magyarok győznek, egyesíti a sereget és megtámadja az osztrákokat, vereség esetén leteszi a fegyvert. Másnap, miután ismertté vált, hogy a honvédsereg döntő vereséget szenvedett, Görgey közölte, hogy a fegyverletételhez politikai és katonai teljhatalomra lesz szüksége. Némi alkudozás után Kossuth és a kormány – Szemere Bertalan miniszterelnök kivételével – lemondott, s a teljhatalmat a tábornokra ruházta át.
Időközben a túlerővel szemben reménytelen helyzetbe került a feldunai hadsereg (29 889 fő, 9839 lóval, 144 löveggel): utánpótlásuk gyakorlatilag megszűnt, a gyalogságnak puskánként mindössze másfél lőszere maradt. Görgey Magyarország teljhatalmú vezetőjeként ebben a helyzetben a kisebbik rosszat, és a kevésbé megalázót választva augusztus 13-án Világosnál feltétel nélkül letette a fegyvert Rüdiger orosz lovassági tábornok előtt.
„A háború nem vala cél, csak eszköz a haza megmentésére… én leteszem a fegyvert, hogy békés polgártársaimat, kiket ezentúl megvédeni gyönge vagyok, mentsem meg legalább a háború iszonyaitól” – írta az orosz tábornoknak, levelében azt is jelezte: bízik a cár nagylelkűségében. A fegyverletételről nem egyedül Görgey, hanem a nyolcvan tagú haditanács döntött, a szabadságharc harmincezer magyar katona szomorú, de fegyelmezett csapatszemléjével ért véget.
„1849. augusztus 13-án délelőtt 10 óra és 11 óra közt hagyták el utolsó táborhelyüket annak a hadseregnek megrendült maradványai, amelynek győzelmei megóvták ugyan Magyarországot attól a gyalázattól, hogy megadni elmulassza az olmützi oktrojált alkotmányra az illő feleletet, s mindazt is lehetővé tették Kossuthnak, hogy a törvényes igazságért folyó küzdelemnek olyan fordulatot adjon, amellyel ő (Kossuth) – kiforgatván a nemzetet törvényes igazából – csakis Ausztria kormányának és nem önnön hazájának köszönetére szolgált rá. Magam egy csoport tiszt kíséretében, akiket a szolgálat nem kényszerített közvetlenül a csapatokhoz, lóháton előresiettem Szöllős felé. […]
Mire a magyar hadsereg utolsó osztagai átvonultak a csatorna hídján, a nap már leáldozóban volt.
1849. augusztus 13-án az esti szürkületben egy orosz hadtest parancsnoka, gróf Rüdiger lovassági tábornok tartott szemlét a parancsnokságom alatt álló magyar csapatok felett. De a huszár talpon állt a lova fejénél, kardja a nyeregkápára volt akasztva; a gyalogság fegyvere gúlában; az ágyúk mind szorosan egymás mellett védtelenül; és védtelenül hevertek a zászlók is a fegyvertelen hadsorok előtt.” (Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben – A fegyverletétel)
A közvélemény e cselekedetéért indokolatlanul árulónak bélyegezte, holott Görgey azt remélte: mivel Aradon és Világosnál minden felelősséget magára vállalt, a győztesek csak őt végzik majd ki. Az oroszok azonban presztízskérdést csináltak abból, hogy a magát nekik megadó Görgey életét megkíméljék, így a tábornokot „csak” Klagenfurtba internálták, míg 13 társa Aradon mártírhalált halt. A szörnyű vádat Görgey életének hátralévő 67 évében igazi katonához méltó nyugalommal viselte.
