„Mire is várakozunk ádvent idején? Jézus születésére, arra, hogy a teremtett világban maga a teremtő Isten is testet öltsön. Arra várakozunk, ami már réges-régen megtörtént.” Pilinszky János gondolata advent, a karácsonyi készülődés első vasárnapján is útmutató.
Vasárnap kezdődik az advent, a karácsonyra készülés négy héten át tartó időszaka. Idén a világjárvány miatt különösen nagy hangsúlyt kap az otthon, családi körben, az adventi koszorú gyertyáinak fényében végzett imádság.
Az advent szó a latin „adventus Domini” kifejezésre utal, ami azt jelenti: az Úr érkezése, az Úr eljövetele. „Szent várakozás ez, ami megelőzi a Messiás, a Megváltó érkezését. Várakozunk négy héten át azért, hogy karácsony titka megérlelődjön bennünk, hogy méltó módon tudjuk befogadni a kisgyermekként közénk érkező Istent, az élet urát” – fogalmaztak a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) MTI-hez eljuttatott pénteki közleményében.
A keresztény – és minden emberi – közösség tapasztalata, hogy a nagy eseményekre készülni kell.
Az ókorban az uralkodó érkezését már hetekkel az esemény előtt hírmondó adta tudtul, hogy a helyiek rendbe tehessék az utakat, a házakat – írta az MKPK, hozzátéve, advent idején, a „királyok királyának érkezésére” készülve „nemcsak környezetünket, házainkat, hanem szívünket és emberi kapcsolatainkat is rendbe szeretnénk tenni”.
Az újkor adventi szimbóluma az adventi koszorú. A fenyőágakból font koszorú négy gyertyája az adventi időszak négy vasárnapjára utal. A három lila gyertya a bűnbánat időszakát, az egy rózsaszín pedig azt jelzi, hogy „van okunk az örvendezésre is”, mert már közel van a Megváltó eljövetele.
Jellegzetes adventi liturgia a pirkadat előtt, hagyományosan hat órakor bemutatott úgynevezett rorate mise. Elnevezése a latin miseének kezdő sorának (Rorate coeli de super et nubes pluant iustum!) rövidítése. Mivel bűnbánati időszakról van szó, ilyenkor a templomi oltárokat nem díszítik virággal, a miséző pap pedig lila színű miseruhát visel.
Ebben az időszakban a keresztény ember próbál elcsendesedni, önvizsgálatot tartani és „a lényegre figyelni”. Advent minden napján „fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy kinek az eljövetelére várunk, egyáltalán törődünk-e még azzal, hogy érkezik hozzánk valaki, aki meg akarja újítani életünket”.
„Várjuk Jézust az idei adventi időszakban is felkészült lélekkel, mert a lelkünk tesz minket emberré. Enélkül csak test vagyunk, amely elporlad. Várakozásunkban imádkozzunk teljes reménységgel és bizonyossággal az ő szeretetében és higgyünk eljövetelében” – fogalmazott az MKPK közleménye.
PILINSZKY JÁNOS: A VÁRAKOZÁS SZENTSÉGE
Publicisztikai írások
Mire is várakozunk ádvent idején? Jézus születésére, arra, hogy a teremtett világban maga a teremtő Isten is testet öltsön. Arra várakozunk, ami már réges-régen megtörtént.
Ez a magatartás, ez a várakozás nem új. A felületen az ember köznapi életét mindenkor könyörtelenül meghatározza az idő három – múlt, jelen és jövő – látszatra összebékíthetetlen fázisa. A felületen igen. De nem a mélyben. Ott, a mélyben mindig is tudta az emberiség, hogy tér és idő mechanikus határait képes elmosni a minőség, a jóság, a szépség és igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a nagy zeneművekre gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek közt alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk és a múltra várakozzunk.
A minőség ideje időtlen. Amikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól ez a zene? A múltból? A jelenből? A jövőből? Egy bizonyos: mérhetetlenül több, mint kegyeletes megemlékezés és sokkalta több, mint reménykedő utópia. Egyszerre szól mindenfelől.
Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódáról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek – megszületvén Betlehemben – maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyódhatunk: ami megtörtént és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.
Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valóban mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosan úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.
(Új Ember, 1975. december 14.)
