Őseink a IX. század végén földművelő és állattenyésztő népként érkeztek a Kárpát-medencébe. A korabeli társadalmi és gazdasági életet az ásatásokon előkerült eszközök, magvak, állatcsontok alapján lehet rekonstruálni.
A korabeli táplálkozásban a hússzükségletet, a földművelésben, szállításban az igaerőt, a harcászati és közlekedési eszközt a háziállatok fedezték. A vadászatnak és halászatnak nagy szerepe volt a korabeli életben, de nem ez jelentette a fő táplálékforrást.
A háziállatok közül a legkedveltebb és a legtöbb formában hasznosított a ló volt. Elsősorban a férfiak harcostársa volt, de közlekedési és szállítóeszközként egyaránt használták. Fejték tejéért, melyből kumiszt készítettek, és szerepelt mint húsforrás is. Jelentős helyet foglalt el a magyarság hiedelemvilágában, kultikus cselekedeteiben is.
Sámánjaik fehér lovakat áldoztak isteneiknek, az elhunyt előkelőségeket, harcosokat pedig kedvenc lovuk fejével, bőrével, négy lábvégével és díszes szerszámzatával, szigorú ritus szerint temették el. Honfoglalóink lovainak küllemét Hankó Béla (1886-1959) zoológus szemléletesen írta le: Aránylag széles homlokú, kis és szárazfejű, tüzes szemű, száraz csánkú és acélos, eleven, tüzes és átlagban 140 cm marmagasságú állatok voltak, melyek főleg vágtatva jártak. Istállót sohasem láttak, és a hideget, meleget az esőt és a szélvihart egyaránt jól tűrték.
A ló után legfontosabb: a szarvasmarha
A feltárt települések állatcsontanyagában a szarvasmarha áll az első helyen, bizonyságul, hogy a hússzükséglet legnagyobb részét ebből fedezték. Ritka esetben fordul elő a csontokon az állatok szisztematikus feldarabolására utaló nyom. A koponyákat felnyitották, a hosszú csontokat feltörték, hogy a bennük levő velőhöz juthassanak. A szarvakat minden esetben levágták a fontos alapanyagul szolgáló szaru miatt.
Állataikat fejték, bőrüket is hasznosították. A töredékes leletek azt igazolják, hogy elődeinknek több típushoz tartozó szarvasmarhája volt. Többek között egy kisebb testű, az ukrán szürkemarhához hasonló típus is kimutatható, mely a korábbi nézettel ellentétben nem egyezik meg a mai magyar szürke szarvasmarhával, de annak származása szempontjából igen nagy jelentőséggel bír. Az esetenként járhatatlan vagy úttalan utakon a földművelésben az igavonó szerepét is a szarvasmarha töltötte be. A honfoglaló magyarok is jól ismerték a bikák ivartalanításának előnyeit. A vad vérmérséklet ezekben az állatokban eltűnik, jelentősen nő a testnagyság és az igaerő. Az ilyen ivartalanított egyedek – ökrök – húsa ízletesebbé is válik.
Az őshazában vándorolva legeltető elődeink számára fontosabb volt a juh és a kecske. Ezek a sztyeppei füvet is jól hasznosító, igénytelen kiskérődzők látták el őket hússal, fedezték zsírszükségletüket, valamint biztosították a nemezkészítéshez is fontos gyapjút. Az új hazában a letelepült életforma hatására a juh és kecske százalékos aránya csökkent ugyan, de húsa közkedvelt maradt, valamint tejét, bőrét, inait, szarvait egyaránt hasznosították. A csontleletek szerint a juhból is több típust tartottak, de a mai hortobágyi rackához hasonló, felfelé V alakban álló csavart szarvformák nincsenek. Létezett azonban egy olyan típus, melynek szarva kisebb és oldalra csavarodó volt. Ennek legelső maradványai már az avar korból kimutathatók.
Ősi fajta-e a kuvasz és a puli?
Még nem zárult le a vita arról, hogy a honfoglaló magyarság hozott-e magával sertést az őshazából, vagy a helyi népek sertéseiből állították fel állományaikat. A sertéstartás és -tenyésztés nem volt ismeretlen népünk Kárpát-medence előtti korszakában sem. Mivel azonban a sertés nem tartozik a nagy távolságokon keresztül lábon hajtható állatfajok közé, feltételezhető, hogy az őshazából induló típusból egyetlen egy sem érkezett hazai földre, mert azokat feléltek, és vándorlásuk során más népektől újakat szereztek be. Nagyobb a valószínűsége, hogy a hazai végleges kondáik az itteni népek sertéseiből alakultak ki. Az azonban biztos, hogy a magyarság sertéseinek megvoltak a földrajzi változatai, mely alapján el lehet különíteni a nyolc parlagi sertésfajtát.
A korai magyar településeken gyakran fordulnak elő kutyacsontok. Több esetben rituális céllal elföldelt kutyák vázai is előkerültek. Az összetett gazdálkodás, vadászat és munkamegosztás hatására speciális kutyatartás alakult ki. A telepásatás leletei között agárszerű vadászkutyák, nagyobb és kisebb testű őrzőkutyák egyaránt megtalálhatók, de ezek közül egyik sem azonosítható a mai kuvasz, komondor és puli ősével. Keszthelyen egy honfoglaláskori gödörből előkerült ugyan egy olyan kutyacsontváz, melynek jellemzői szinte megegyeznek a mai kuvasz csontvázáéval, de a kérdés teljes tisztázásához még számos hasonló leletnek kellene napvilágra kerülnie. A mai álláspont szerint mind a kuvaszt és a pulit is egyikének tartjuk a kilenc magyar kutyafajtának, a puli világszerte az egyik legismertebb terelőkutyafajta közülük. Mintegy száz éve szervezetten tenyésztik.
A macskát lehet, hogy hozták magukkal, de annak is nagy a valószínűsége, hogy az itt élő népektől vették át. A baromfitenyésztés hagyományait még az őshazából ismerték, s a letelepedés után is tartottak és tenyésztettek tyúkokat. Sok esetben temettek halottaik mellé elkészített tyúkot, lúdat és tojást. Hitük szerint ezzel gondoskodtak a holtak túlvilági táplálékáról.
A cikket Feszty Árpád A magyarok bejövetele (Feszty-körkép) című festményével (1892-1894) illusztráltuk.
