„Meghalt András, Magyarország jeles királya, az utolsó aranyágacska, amely atyai ágon Szent István királynak, a magyarok első királyának a nemzetségéből, törzséből és véréből sarjadt.” 715 éve, 1301. január 14-én III. András halálával férfiágon kihalt az Árpád-ház.
„Az Úr 1301-ik évében Szent Félix napján András király a budai várban elnyugovék az Úrban, és eltemették Szent János evangélista egyházában, a minorita testvéreknél” – e szavakkal örökítette meg a Képes Krónika az utolsó Árpád-házi király, III. András halálát. Vele halt ki első nemzeti dinasztiánk, halálát majdnem egy évtizedes interregnum követte.
Anonymus krónikája, a Gesta Hungarorum szerint a honfoglaló magyarok hét törzsének vezérei a honfoglalás előtt „saját vérüket pogány szokás szerint edénybe bocsátva” Álmost választották fejedelmükké, s megállapodtak, „hogy míg életük tart, mind maguknak, mind maradékaiknak vezére mindig Álmos nemzetségéből legyen”. A honfoglalás 895-ben Álmos fia, Árpád vezetésével zajlott, tőle származtak a következő négy évszázad fejedelmei és királyai.
A dinasztia utolsó uralkodója III. András volt. II. András (uralkodott 1205-1235) unokája 1265 körül született, Velencében nevelkedett, és 1290-ben, IV. (Kun) László halála után került a magyar trónra.
Uralkodását szinte mindvégig a trónkövetelők és a megnövekedett hatalmú bárók elleni küzdelem töltötte ki, helyzetét csak 1299-re sikerült stabilizálnia. A király nem sokkal később, 1301 januárjában váratlanul elhunyt, az ország anarchiába süllyedt.
Már a kortársak között elterjedt a vélekedés, hogy András merénylet áldozatául esett, gyanújuk szerint olasz udvarnoka mérgezte meg. A háttérben a nápolyi Anjoukat gyanították, akik már IV. László halála után kinyilvánították trónigényüket. Királyjelöltjük az akkor tizenhárom éves Caroberto, a későbbi Károly Róbert, anyai ágon V. István (uralkodott 1270-1271) dédunokája volt. A merényletet ravasz módon hajtották végre: mivel néhány hónappal korábban már mérgezés áldozata lett András édesanyja, a gyanakvó uralkodó minden ételt megkóstoltatott, mielőtt evett volna belőle.
A végzetes napon halat szolgáltak fel, amelyet az asztalnokmester olyan késsel vágott fel, amelynek a király felőli oldala méreggel volt bekenve. Andrást bizalmasa, Ákos-nembéli István nádor e szavakkal búcsúztatta: „Meghalt András, Magyarország jeles királya, az utolsó aranyágacska, amely atyai ágon Szent István királynak, a magyarok első királyának a nemzetségéből, törzséből és véréből sarjadt.”
A magyar nemesek egy csoportja már 1301 májusában – alkalmi koronával – megkoronázta Károly Róbertet, akit a nemesek nagyobb része nem ismert el törvényes uralkodónak. Az ő jelöltjüket, II. Vencel cseh király Vencel nevű fiát augusztusban Fehérvárott koronázták meg. Vencel helyzete reménytelenségét látva 1304-ben hazatért, de a nála lévő Szent Koronát a bajor Ottónak adta át, akit 1305-ben koronáztak meg. Ottót Kán László erdélyi vajda ejtette foglyul, s ő kiszabadulva hazamenekült, igaz a királyi címet haláláig viselte. Károly Róbertet 1308-ban ismerte el királynak az országgyűlés, újabb megkoronázására 1309-ben került sor, majd 1310-ben – miután Kán László visszaszolgáltatta a koronaékszereket – harmadszor, immár közjogilag is támadhatatlan módon, a Szent Koronával koronázták Magyarország királyává.
A mai napig folyik a vita arról, valóban Andrással hal-e ki férfiágon az Árpád-ház. Az ő származásával kapcsolatban is merültek fel kételyek, nagyhatalmi játszmáik miatt az Anjouk, de a pápa és Habsburg Rudolf is arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az Árpádok IV. Lászlóval kihaltak. A Franciaországban élő Crouy-Chanel grófok ma is az Árpádok férfiága egyenes leszármazottainak tekintik magukat. Származásukat 1790-ben a francia királyi törvényszék is elismerte, az ezt igazoló okiratok értelmezése máig megosztja a történészeket.
