„Mussolini volt anarchista-szindikalista, nacionál-szocialista agitátor, fasiszta pártvezér, puccsista, diktátor, báb-államfő”- írta az olasz fasiszta diktátorról Ormos Mária. 75 éve, 1945. április 28-án végezték ki olasz partizánok a megbukott Benito Mussolinit.
Benito Amilcare Andrea Mussolini 1883. július 29-én született az észak-olaszországi Predappióban. Apja szocialista eszmékkel rokonszenvező kovács, anyja tanítónő volt. Minden bizonnyal szegénységben éltek; Mussolini apja napjainak nagy részét a kocsmában folytatott politikai vitákkal töltötte, pénzének nagy részét szeretőjére adta ki, három gyermeke ritkán lakott jól. Benito nyugtalan, engedetlen és agresszív gyermek volt. Az egyházi iskolából erőszakossága miatt kicsapták, jó esze révén mégis megszerezte a tanítói oklevelet, de hamar rájött, hogy teljesen alkalmatlan az oktatói szerepre. A katonai szolgálat elől Svájcba távozott, ahol alkalmi munkából élt, Nietzsche, Hegel, Marx, anarchista és szindikalista szerzők műveit tanulmányozta. A svájci olasz szocialista lap munkatársa lett, szakszervezeti gyűléseken szónokolt, többször le is tartóztatták. 1904-ben amnesztiával hazatért, katonai szolgálatának letöltése után belevetette magát a politikába, 1912-ben kinevezték a szocialista párt országos lapja, az Avanti! élére.
Az első világháború kitörését követően, a párt irányvonalával szembeszegülve nacionalista, háborúpárti nézeteket hangoztatott, ezért kizárták. 1915-ben bevonult, az aktív szolgálatból 1917-es sebesülése után, kitüntetéssel szerelték le. Politikai elképzelései 1918-ra kristályosodtak ki: nemzeti egységet, igazságosabb elosztáson alapuló „nemzeti szocializmust”, produktivitást, dinamikus fejlődést akart, és azt hirdette, hogy ehhez az országnak diktátorra van szüksége. 1919-ben hozta létre a Fasci Italiani di Combattimento elnevezésű szervezetét, a fascio a római hivatalnokok jelvényére, a vesszőnyalábba foglalt bárdra utalt. Ő lett a szervezet vezére (Duce), programjában földreform, az egyházi tulajdon elkobzása, a leszerelt katonák támogatása szerepelt, a gyűléseken teátrális szónoklatokkal mozgósította fekete inget viselő híveit. Az 1921-es választásokon 35 fasiszta képviselő is bekerült a parlamentbe, Mussolini novemberben létrehozta a Nemzeti Fasiszta Pártot. Ekkor már az utcán parádézó, szocialista és kommunista tüntetéseket szétverő rohamosztagosainak száma meghaladta a 200 ezret.
A háború után Itáliában a szegénység miatt egyre nőtt az elégedetlenség, s 1922-ben általános sztrájk tört ki. Mussolini kihasználta az alkalmat: fasiszta osztagai 1922. október 24-én Róma felé indultak, hogy vezérük hatalomra kerülését követeljék. A Marcia su Roma (Menetelés Rómába) sikerrel járt: a kormány lemondott, és III. Viktor Emánuel király október 31-én Mussolinit nevezte ki miniszterelnöknek. A Duce felállította a Fasiszta Nagytanácsot, melynek tagjai a fasiszta miniszterek és pártvezetők lettek. Aránytalan választási törvényt szavaztatott meg, de az 1924-es választásokon még így is csak csalással tudta megőrizni hatalmát. Ezt követően a parlamentáris rendszer felszámolása mellett döntött: 1925 januárjában feloszlatta a törvényhozást, betiltotta a többi pártot, rendeleti kormányzást vezetett be, az osztályharc felszámolásának jelszavával szakmai korporációkban egyesítette a munkáltatókat és munkavállalókat.
A kizárólag a királynak felelősséggel tartozó, nyugalmat és gazdasági fellendülést ígérő Duce sokáig népszerű maradt. Nagy építkezések kezdődtek, a szociális reformok nyomán javultak az életkörülmények. 1929-ben a lateráni szerződéssel rendezte az olasz állam és a Vatikán viszonyát, s megőrizte a gyárosok és földbirtokosok támogatását is.
Akkoriban sokan olasz csodáról beszéltek, ám a régi Róma nagyságát felidézni akaró Mussolinit elragadta a birodalomépítés álma. 1935-ben háborút kezdett Etiópiában, a következő évben a nemzetiszocialista német Führerrel, Adolf Hitlerrel létrehozta a Berlin-Róma-tengelyt, 1937-ben csatlakozott a német-japán Antikomintern paktumhoz, kilépett a Népszövetségből, a spanyol polgárháborúban Francót támogatta. Az első világháború után olasz kézre került Dél-Tirol megtartása érdekében nem emelt kifogást az 1938-as Anschluss, azaz Ausztriának a Német Birodalomhoz való csatolása ellen, részt vett Csehszlovákia müncheni felosztásában és a Magyarországnak területeket visszajuttató bécsi döntésekben.
A fasiszta Olaszország 1940 nyarán, a francia összeomlás után lépett be a második világháborúba. Ősszel Hitler ellenkezését figyelmen kívül hagyva megtámadta Görögországot, de vereséget szenvedett, a helyzetet csak a gyors német katonai beavatkozás mentette meg. 1941. június 22-én csatlakozott Hitler Szovjetunió elleni támadásához. Az észak-afrikai olasz erők Líbiából Egyiptomot is megkísérelték lerohanni, de az újabb kaland újabb katasztrófába torkollt. A katonai válsághelyzeten ezúttal még a Hitler által a térsége vezényelt Rommel sem tudott segíteni, a tengelyhatalmak 1943-ra kiszorultak Afrikából.
Amikor 1943 júliusában az angol-amerikai csapatok partra szálltak Szicíliában, a Duce hatalma megrendült. A Fasiszta Nagytanács július 24-i ülésén megfosztotta tisztségeitől, másnap letartóztatták. Mussolinit szeptember 12-én német kommandósok szabadították ki, majd Hitler az észak-olaszországi, német gyámkodás alatt létrehozott Salói Köztársaság élére állította. A Duce ekkortól már nem játszott jelentős szerepet: az őt megbuktató fasiszta vezetőket kivégeztette, de ideje java részében emlékiratain dolgozott.
A lelkileg és testileg is megtört Mussolini 1945 áprilisában, amikor a szövetségesek az utolsó észak-olaszországi német állásokat is áttörték, szeretőjével, Clara Petaccival megpróbált Svájcba menekülni. Április 27-én a Comói-tó melletti Dongo közelében partizánok fogták el őket, s másnap mindkettejüket agyonlőtték. Holttestüket Milánóban tették közszemlére, majd egy névtelen sírba temették, a hatóságok csak 1957-ben engedték meg, hogy Mussolini tetemét szülővárosában, a családi sírboltban helyezzék örök nyugalomra.
