225 éve született Henryk Dembinski, ahogy Magyarországon ismert lett, Dembinszky Henrik, a „csigalassúságú tábornoknak” is jellemzett lengyel születésű honvédtábornok, aki 1849 elején a magyar csapatok parancsnoka volt.
„Az ember szivesen emlékezik vissza a kiállott szenvedésekre; erejének aratott diadalaiból bizalmat és reményt merit a jövendő napókra. A keserüségek ama napjaira, a mik a Dembinskire vonatkozó emlékekkel feltünnek előttünk, ma tehát az osztrák katona is keserüség nélkül gondolhat vissza. Az ellentétek már régóta ki vannak egyenlitve; a szemben álló táborok most már egyesültek, mindkettő javára; a visszavonás megszünt, s hála istennek, feledve van; a bajtársak innen- és tulfelől békejobbot nyujtottak egymásnak s most már, mint hű szövetségesek, vállvetve állanak együtt, ugyanannak a parancsnak engedelmeskedve, ugyanaz által a szellem által vezettetve, közös gondolattól lelkesedve s a közös czélra törve: a habsburg országszövetség nagyságára és boldogságára!
A mit az egykori ellenséges főparancsnok, a nyilvánosságra hozatal szándoka nélkül feljegyzett, a mit lelke mélyébe rejtve érzett és gondolt, a mit szeretett vagy gyülölt, a mit megélt és látott, – lelkiismeretes hűséggel van itt előadva, s azzal az ujabb történet legnevezetesebb korszakainak egyike becses forrásanyaggal gazdagodik, melynek adatai a kor történetirodalmának adataival összehasonlittatnak s velök szembe állittatnak.” (Dembinski Magyarországon – Előszó)
Henryk Dembiński (elterjedt magyar nevén Dembinszky Henrik) Krakkói vajdaságban jött a világra 1791. január 16-án. A bécsi hadmérnöki akadémia elvégzését követően a Varsói Nagyhercegség századosaként részt vett Napóleon 1812. évi oroszországi hadjáratában, egy évvel később, a lipcsei csatában már a francia császár ellen harcolt.
1815-ben visszavonult, de az 1830-31-es lengyel szabadságharc idején ismét fegyvert fogott. Különböző beosztásokban (a végén fővezérként) végigharcolta a felkelést. Több tettével hírnevet szerezve magának. 1831. augusztus elején az ellenségtől sűrűn megszállt területen hozta haza Litvániából megfogyott csapatait, e merész és sikeres visszavonulásáért elnevezték a lengyel Xenophónnak. A vereség után Párizsban telepedett le, itt élt csendes elvonultságban az 1848-as forradalmak kitöréséig.
1848 végén Teleki László gróf, a kormány franciaországi követe ajánlotta őt Kossuth Lajos figyelmébe, aki 1849. február 1-jén a Tisza mögött összpontosított, négy hadtestből kialakított magyar fősereg parancsnokának nevezte ki. A döntés szerencsétlennek bizonyult: Dembinszky egymás után összeveszett Perczel Mórral, Klapka Györggyel és Görgey Artúrral, és helyismeret nélkül dolgozta ki a haditervet. Február első felében megkísérelte Schlick császári tábornok seregeit Kassánál bekeríteni, de az kicsúszott a hurokból.
Ezután a szabadságharc egyetlen kétnapos ütközetében, a február 26-27-i kápolnai csatában alulmaradt Windisch-Grätz tábornagy hadaival szemben. A magyar sereg azonban rendezetten tudott visszavonulni, a csatát túlértékelő osztrák hadvezér pedig döntő diadalt jelentett. A hír nyomán adta ki Ferenc József az olmützi alkotmányt. Február 28-án az immár egyesült honvédsereg könnyedén verte vissza az üldözőket, sőt készen állt az ellentámadásra, de ezt Dembinszky nem engedte meg, visszavonta a sereget a Tisza bal partjára.
A március 3-i tiszafüredi haditanácson – amelyen jelen volt a Honvédelmi Bizottmány képviseletében Szemere Bertalan is – a társai nevében is beszélő Görgey alkalmatlannak kinősítette Dembinszkyt, és elmozdítását követelte. Mivel a javaslatot mindenki támogatta, Szemere felfüggesztette a lengyel tábornokot, és helyére ideiglenesen Görgeyt nevezte ki. Leváltását Kossuth is jóváhagyta, március 8-án Vetter Antalt tette meg fővezérnek. Dembinszky leváltása ellenére megőrizte Kossuth bizalmát, április 19-én a Felső-Magyarország védelmére alakuló hadtest élére nevezték ki.
Megbízatása értelmében a Komáromnál támadásra készülő főerőkhöz kellett volna csatlakoznia, de ő inkább Galíciába akart betörni. Miután javaslatát nem fogadták el, május közepén lemondott. A parancsnokságot végül csak egy hónap múlva adta át, mert közben meggondolta magát, és ragaszkodott a beosztásához.
A szabadságharc végén, a Kossuth és Görgey nyílt viszálykodása idején még egyszer előtérbe került: 1849. július 30-án a Tisza-Maros szögébe összevont honvédsereg főparancsnoka lett, de több hibás döntést hozott. Harc nélkül feladta Szegedet, augusztus 5-én a szőregi csatában vereséget szenvedett Haynau táborszernagytól. Ezután a kormány parancsa ellenére nem az összpontosítás helyszínéül kijelölt Arad, hanem Temesvár felé vonult vissza, mire Kossuth ismét leváltotta. A fővezérséget a szabadságharc utolsó nagy csatája, az augusztus 9-i temesvári ütközet közben vette át Bem József.
Dembinszky az augusztus 13-i világosi fegyverletétel után Törökországon keresztül visszatért Franciaországba. 1851-től 1864. június 13-án bekövetkezett haláláig Párizsban élt, ahol megírta emlékiratait. Hátrahagyott írásaiból 1874-ben állították össze a Dembinszky Magyarországon című kötetet. Nevét Budapest több kerületében is utca viseli.
