II. János magyar király, aki János Zsigmond néven az első erdélyi fejedelem volt, a keleti országrész felett uralkodó Szapolyai János fia 485 éve, 1540. július 7-én született Budán.
Az 51 éves Szapolyai János király 1539-ben feleségül vette a 20 éves lengyel királyleányt, Jagelló Izabellát. Fiuk, Szapolyai János Zsigmond István a frigyet követő évben, 1540. július 7-én született meg Budán. Csakhogy Szapolyai János fia születése után két héttel meghalt, ám halála előtt megeskette híveit, hogy a váradi egyezmény előírásai ellenére fiát királyuknak ismerik el.
A magyar országgyűlés, amely utoljára gyűlt össze a Rákos-patak mezején és 1540. szeptember 13-án királlyá választotta a csecsemő János Zsigmondot, akit II. Jánosként (1540-1571) a szultán is elismert Magyarország választott uralkodójának, de végül soha nem koronázták meg. Ferdinánd viszont – teljes joggal – szerződésszegésként fogta fel a királyválasztást, és azonnal ostrom alá vette Budát, ahol Izabella, gyermeke és híveik jó része tartózkodott.
1541. augusztus 29-én – a mohácsi csata 15. évfordulóján – Szulejmán a táborába hívatta a csecsemő János Zsigmondot és a Szapolyai-párt vezetőit, akiket egyszerűen lefogatott. Izabellát ugyanakkor arra kényszerítette, hogy megnyittassa a város, majd a királyi vár kapuit katonái előtt. A magyar urak így megmenekültek a lefejezéstől, Izabella királyné és fia pedig elindulhattak Lippára, ahonnan a rájuk bízott Erdélyt és Tiszántúlt kormányozhatták évi 10 000 forint adó lefizetése fejében. Az ország középső része Budával együtt közvetlen török irányítás alá került, míg az ettől nyugatra és északra fekvő területeket Bécsből kormányozták. A Magyar Királyság ezzel három részre szakadt, s ez az állapot mintegy másfél évszázadra állandósult.
Miután 1541-ben Szulejmán szultán megszállta Budát, János Zsigmond uralmát csak az ország keleti felén gyakorolhatta, illetve a gyerek király helyett Fráter György és Izabella uralkodott.
1551-ben lemondott a trónról, és anyjával Lengyelországba költözött. I. Ferdinánd azonban – aki miatt az egész történt – nem tudta megvédeni az országot a török ellen, ezért az erdélyi rendek Jánost 1556-ban visszahívták a trónra. Saját kezébe végül anyja halála után, 1559-ben vette a hatalmat, és sikerült is megszilárdítania Erdély helyzetét.
Az Erdélyi Fejedelemség a Buda török kézre kerülése utáni években formálódott külön állammá. Bár Fráter György, aki a gyermek János Zsigmond helyett 1551-es haláláig helytartóként igazgatta az országrészt, fejedelemség még átmenetinek tekintette a megosztottságot, egyre inkább valószínűnek látszott, hogy az tartós lesz.
A török és az osztrák által egyaránt fenyegetett Erdélyt végül is úgy mentette meg, hogy 1570-ben a speyeri egyezményben lemondott a királyi címről – a fejedelem rangot azonban megtartotta, sőt utódlását is biztosította -, s egyben szilárd határokat szabott Erdélynek, megelőzve ezzel az osztrák-erdélyi határvitákat.
Ő volt az első erdélyi fejedelem, János Zsigmond néven uralkodott 1570-1571 között. Az ő uralkodása alatt vált lehetővé Erdélyben a négy vallás – a katolikus, a református, a lutheránus és az unitárius – egymás mellett élése. 1571. március 14-én Gyulafehérváron halt meg. Halálával kihalt a Szapolyai család is. Mivel János Zsigmond 1571-ben gyermek nélkül hunyt el, a speyeri egyezmény értelmében elvileg Miksa király kezébe került a fejedelemség és az utódkijelölés joga.
A művelt fejedelem
János Zsigmond, Erdély első fejedelme a 16. századi magyar történelem egyik legműveltebb alakja volt – és nem csupán politikai értelemben. Nyolc nyelven olvasott és beszélt: a magyaron kívül anyanyelvi szinten használta a lengyelt, a németet, az olaszt, a románt és a latint, emellett ismerte a görög és a török nyelvet is. Nyelvtudása nem puszta udvari dísz volt, hanem valódi intellektuális fegyvertár – a reformáció, a diplomácia és az egyre összetettebb erdélyi viszonyok világában.
Külső megjelenése méltó volt rangjához: középtermetű, szőke hajú, finom bőrű, hosszúkás arcú, vékony ajkú férfiként emlékeztek meg róla a kortársak – vonásai apja, Szapolyai János és anyja, Izabella királyné örökségeként egyesültek benne.
Szellemi érdeklődése mellett a művészetek is közel álltak hozzá. Szenvedélyes könyvgyűjtő volt, nyitott a humanizmus eszméire, s aktívan támogatta a kultúra fejlődését. Erdélyi udvarában helyet kapott Bakfark Bálint, a kor világhírű lantművésze is, akit nemcsak pártfogolt, de zeneértő hallgatóként is nagyra becsült. A fejedelem maga is játszott lanton, orgonán és fuvolán, s az udvari élet szerves része volt a zene, a tánc és az ének – mindezek iránt személyes vonzalmat is érzett.
Habár karcsú testalkatúnak írták le, nem állt távol tőle a fizikai megterhelés: kiváló céllövőként tartották számon, szeretett vadászni, és a lándzsavetésben is jeleskedett. János Zsigmond személyében egy olyan reneszánsz uralkodó képe bontakozik ki, akit a tudásvágy, a művészet iránti elkötelezettség és a testi-lelki műveltség egysége jellemzett – egy nyitott szellemű, érzékeny, mégis határozott fejedelem, aki méltán tartozik a magyar kultúrtörténet emlékezetes alakjai közé.
