A szépség fogalma soha nem volt állandó: míg az őskori Vénusz-szobrok a termékenységet szimbolizálták, a barokk festők telt alakjai az érzékiséget hirdették, a huszadik század közepén pedig a karcsú dívák lettek a példaképek.
A női testideál története egyszerre művészettörténeti és társadalmi tükör, amely korok ízlését, vágyait és elvárásait egyaránt megmutatja.
Koronként más női testalkatot tartottak ideálisnak a férfiak. A szinte anorexiás soványság már kevésbé jellemzi a 21. század modelljeit, mint a közvetlen elődöket, de arról még mindig sokan megfeledkeznek, hogy a korábbi századokban inkább a telt, sőt kifejezetten molett hölgyekért rajongtak az erősebb nem tagjai, akik becsülték, ha szívük hölgye férfias tulajdonságokkal is bír.
Őskori és ókori istennők – a bőség dicsérete
A Willendorfi Vénusz és a Milói Vénusz alakja a kor szimbolikus szépségéről és termékenységkultuszáról árulkodik.
Éva utódai egyazon égtáj alatt sem voltak egyformák az időben. Gondoljunk csak a 20-25 ezer éves Willendorfi Venus modelljére.
Willendorfi vénusz – gy 11,1 cm-es, női alakot formázó szobrocska, a prehisztorikus művészet egyik ikonja (Fotó: Wikimedia/Kharmacher)
Akiről e dús idomú szobrocskát formázták, feltehetőleg a kor szépségideáljának megtestesítője volt. A híres műalkotás hatalmas hassal és keblekkel ábrázolja a szépség és szerelem istenasszonyát. Szó, ami szó, a szobrászt megihlető hölgy egy mai szépségverseny előselejtezőjébe sem juthatna el adottságaival. Felüdülés utána a görög és római szobrok harmonikus idomait nézegetni.
Névrokona, a telt idomú Milói Vénusz – az egyik leghíresebb ókori szobor, ma Párizsban, a Louvre-ban őrzik – ihletője sem sütkérezhetne a döntő reflektorfényében, sőt, ma bizonyára nem indulhatna egy modellversenyen sem, és aligha felelne meg napjaink szépségideáljának.
Az ókor iránt rajongó humanisták antik szépségideálokért lelkesedtek. A középkorban viszont a külső szépség háttérbe szorult a belső érdemek, a felmagasztosult értékek előretörésével.
A művészettörténet hű lenyomata koroknak, divatoknak, ízléseknek és szépségideáloknak egyaránt. Szobrok és domborművek őrzik Kleopátra, az ókori Egyiptom híres királynője szépségét. Arányos, karcsú és törékeny alakja, lényének kisugárzása és szépsége miatt az akkori világ legcsodáltabb asszonya volt. Szabálytalan orra, az akkor gyakori golyva betegségtől kissé vastag nyaka miatt pontozná le egy mai szépségkirálynő-választás bírája.
Középkor és reneszánsz – belső erények és új harmóniák
A középkorban háttérbe szorult a test, majd az antik mintákhoz visszanyúló reneszánsz újra előtérbe állította a harmóniát és arányosságot.
A külcsín mellett koronként változik a belbecs, például az eszményi női jellem is. A magyar honfoglalás korában Géza fejedelem felesége, Sarolta a korabeli krónikák szerint „szerfelett állta a boritalt és férfi módra lovagolt. Egyszer mérgében agyonütött egy férfit.”
Mai szemmel nézve Katalin cárnő sem volt szép nő. Még saját kortársai is túlsúlyosnak tartották: imádott enni, és kedvelte a borokat. (Nota bene: a súlyfelesleg sok kultúrában a jólét, az egészség, az erő szimbóluma.)
Vlagyimir Lukics Borovikovszkij: II. Katalin cárnő sétál, időskori képmás, részlet (Fotó: Wikimédia)
A 19–20. század: fűzők, díva-ikonok és a karcsúság kultusza
Sisi diétái, Greta Garbo és Marlene Dietrich eleganciája, majd az 1950-es évek babaarcú szépségei és a 90-60-90-es méretek szabják át a női testideált.
A reformáció idején a soványabb alkat fejezte ki a kor eszményképét: a bűneit megbánó és vezeklő emberét. A 16. században egy németalföldi festő nyiszlett parasztlánykával ábrázolja az ideális szépséget. A korabeli francia udvarban kislány korától halcsontfűzőben járatták a lányokat, hogy darázsderekuk legyen. Ezzel szemben Rubens festményein a teltkarcsú hölgyek a vitalitást és érzékiséget kifejező barokk kor szépségideálját képviselik. Merőben új szépségideál a barokk, a maga leplezetlen, dús kincsű, hús-vér alakjaival. Goya (1746-1828), a spanyolok híres festője két leghíresebb festményén (A meztelen Maja, A felöltözött Maja) vérforraló szépségű érzéki nőt mutat be.
Francisco Goya: A felöltözött Maja, 1800, részlet (Fotó: Museo del Prado/Wikimedia)
A szecesszió nőeszményét teljesen személyes motivációk alakították. A korábbitól alapjaiban eltérő új nőideál vörös volt, lapos mellű és keskeny csípőjű. Kiragadott példaként utalhatunk Botticelli, Tiziano, Manet és Klimt műveire, Szinyei Merse Pál Pacsirtájára és Lilaruhás nő című festményére, valamint Csontváry horpadt kalapos, mezítlábas madonnafestőjére.
A viktoriánus fűző egészen az 1910-es évekig tartja magát, amikor is győzedelmeskedik a természetes karcsúság, és divatba jönnek ismét a fűző nélküli ruhák. A karcsúság idealizálása legalább egy évszázada jellemző az európai (és az amerikai) társadalomra, gondoljunk csak az állandóan diétázó Sisi császárnéra.
A húszas évek ifjúságának nagy bálványa, Greta Garbo (mellbősége 75 cm) nagy szájával és lábával igazi hollyvoodi sztár volt, mindenki őt utánozta. A porosz rendőrtiszti családból származó karcsú díva, Marlene Dietrich sportos eleganciája nők ezreit csábítja sima frizura és enyhe smink használatára.
Twiggy és a „piszkafa-divat”
Az 1960-as években Twiggy forradalmasította a divatvilágot, és új, extrém karcsú ideált teremtett, amely ellen ma már több ország is fellép.
Az 1950-es évek a melltartó fénykora. Az amerikai találmány teljesen új dimenziókat hozott a női kebel formájának manipulálásában – tulajdonképpen a melltartó hozta divatba e nőies idom hangsúlyozását, s határozta meg a mell-, derék- és csípőméretek bűvös triászát (90-60-90), mely mindmáig klasszikusnak mondható. Emellett előnyös, ha hosszú, dús hajzat koronázza az aktuális szépség babaarcát.
Az 1960-as években egy időben lehetett sztár Bardot és Twiggy. A francia Brigitte Bardot szex-szimbólummá válásával egyidejűleg, a 60-as évek közepén tűnnek fel olyan hiper-vékony sztárok, mint például Twiggy (eredeti nevén Leslie Hornby), aki rövid karrierje alatt a manökenek királynőjének számított, milliók fogyókúráztak miatta.
Twiggy (Lesley Lawson) színésznő, modell, 1967, részlet (Fotó: Wikimedia/KRLA Beat/Beat Publications, Inc.)
Miközben az „isteni BB” vagy Simone Signoret hús-vér léte éppúgy eltűnt az évek ködében, mint ahogy tengerentúli bálványtársnőjük, Marilyn Monroe minden addigit elsöprő bájai sem találnak már oly nagy számban csodálókra, a szupervékony angol modell (mellbősége csupán 67 cm) új divatot teremtett.
Azóta az aktuális sztárok – a kifutók „piszkafa-bálványai” – egymást lekörözve igyekeznek minél vékonyabbra fogyni. A szélsőséges divat megtörésére az utóbbi időben több példa értékű döntés is született: az angol és a norvég parlament megtiltotta a túlságosan sovány modellek szerepeltetését a képernyőn.
A 21. század kihívása – természetes szépség
A modern kor új ideálokat keres: olyan nőket, akik természetességükkel, ápoltságukkal és önazonosságukkal képviselik a szépséget, nem pedig a szélsőséges testméretekkel.
Karcsúnak maradni általában bölcs célkitűzés. Egészséges is, esztétikus is, s úgy tűnik, egyelőre ez marad a divat, de nem az eddigi, szinte kóros, hanem az esztétikusabb változata. Elég Julia Roberts, Jennifer Aniston, Kate Winslet színésznőkre gondolnunk – gyönyörűek, tehetségesek, biztos sokat megtesznek azért, hogy ne csak ők maguk, de a nézőik is elégedettek legyenek velük, mégsem kórosan soványak, illetve kórosan túlsúlyosak.
The Morning Show – Reese Witherspoon és Jennifer Aniston színésznők, 2025 (Fotó: Amazon/Apple TV/poszter)
Egyezzünk meg abban, hogy az a testsúly a megfelelő, amely tetszik és kényelmes számunkra. A XXI. századnak is szüksége van új szépségideálokra. Olyan nőkre, akik természetesek, ápoltak és szépek, akár 60 kiló felett, vagy 40 év után is.
