25 éve, 1991. január 11-én a szovjet vezetés bevetette Litvániában a hadsereg különleges egységeit, hogy így vessen gátat az elszakadási törekvéseknek. A szovjet katonai megfélemlítés nem érte el célját: a tömegméretű ellenálláson megbukott a litvániai irányváltást erőszakkal kicsikarni akaró kísérlet.
A balti államot 1940 júniusában – a Molotov-Ribbentrop-paktum titkos záradékának megfelelően – megszállta a szovjet Vörös Hadsereg. Az új szovjetbarát kormány a következő hónapban választásokat rendezett, az így megalakult parlament július 21-én kikiáltotta a Litván Szovjet Szocialista Köztársaságot, amelyet kérésére augusztus 3-án hivatalosan is felvettek a szovjet államszövetségbe.
A Szovjetunió végnapjaiban a litván függetlenségi törekvések élharcosa az 1988-ban alakult Litván Mozgalom az Átalakítás Támogatására (Sajudis) nevű népfront jellegű szervezet volt. 1989 a szovjet birodalmi struktúrától való fokozatos, politikai-gazdasági elkülönülés jegyében telt. 1989. december 7-én a litván parlament törölte az alkotmányból a kommunista párt vezető szerepét rögzítő paragrafust, és legalizálta a többpártrendszert.
Kettészakadt a köztársasági kommunista párt, és a független szárny első titkára, Algirdas Brazauskas lett 1990. január 15-én az akkor még kommunista többségű parlament elnöke. Vezetésével a képviselők 1990. február 7-én érvénytelennek nyilvánították a litván parlament 1940. évi határozatát a Szovjetunióhoz való csatlakozásról.
A litvániai gyökeres változások alapjait az 1990. február-márciusi többpárti parlamenti választások teremtették meg, melyeken a Sajudis földcsuszamlásszerű győzelmet aratott, kétharmados többséget szerezve a 141 fős törvényhozásban. 1990. március 11-én a képviselők Vytautas Landsbergis professzort, a szervezet elnökét választották meg házelnöknek, és a Szovjetunióban elsőként függetlenségi nyilatkozatot fogadtak el, amely kimondta, hogy a szovjet alkotmány helyett Litvánia 1938. május 12-én elfogadott alaptörvénye érvényes, az ország elnevezését Litván Köztársaságra változtatta, s egyben visszaállította az 1918 és 1940 közötti állami jelképeket. A törvényhozás litván hatáskörbe rendelte az összes kormány- és egyéb hivatalt, a gyárakat és az oktatási intézményeket, március 14-én pedig azt indítványozta Moszkvának, hogy vonja ki csapatait a balti állam területéről.
A merész lépésre, amely a birodalom felbomlásának lavináját indíthatta el, a moszkvai vezetés 1990 folyamán katonai, gazdasági és politikai nyomásgyakorlással válaszolt (katonai erődemonstrációk, tüntetések gerjesztése, a kőolaj- és földgázszállítások korlátozása, a függetlenséget ellenző orosz nemzetiségű litvániai lakosság mozgósítása stb.). A szembenállás 1990-1991 fordulóján kulminált. 1991. január 10-én Vilniusban sztrájkba lépett több vállalat, amelyben főleg oroszajkúak dolgoztak, akik követelték a litván törvényhozás feloszlatását és szovjet elnöki kormányzás bevezetését a köztársaságban. Ugyanaznap Mihail Gorbacsov szovjet államfő ultimátumban szólította fel a köztársasági vezetést a szovjet alkotmányosság helyreállítására. Ekkor már folyamatosan érkeztek a csapaterősítések Litvániába a „behívási fegyelem erősítése” céljából. Landsbergis felszólította a főváros lakosságát, hogy vonuljon a parlament épületéhez, és akadályozza meg a katonák esetleges támadását.
Január 11-én Vilniusban ejtőernyős kommandósok elfoglalták a védelmi minisztérium központi épületét, a sajtóházat és a DOSZAAF szovjet félkatonai szervezet központját. Az épületfoglalások során a szovjet katonaság 13-án birtokba vette a litván rádió és televízió központját, és az akció során 14 ember meghalt, 164 megsebesült, 64 pedig eltűnt. Juozas Jermalaviciusnak, a Moszkva-barát Litván Kommunista Párt ideológiai titkárának irányításával, a szovjetbarát erők részvételével még január 11-én megalakult a Litván Nemzeti Megmentés Bizottsága, amely bejelentette: átveszi a hatalmat, hogy megakadályozza a gazdasági összeomlást és a testvérgyilkos háborút, amelybe „a litván törvényhozás sodorja a köztársaságot”. Ekkor már mintegy százezer ember védelmezte élő pajzsként a parlamentet, a városban a lakosság több helyen barikádokat emelt. A törvényes litván parlament és kormány tovább folytatta működését, és minden eshetőségre készen egy emigráns kormány felállítását is fontolóra vette.
Erre végül nem kellett sort keríteni: a vérontás miatt, valamint a széles körű nemzetközi tiltakozás hatására január 14-én a páncélosok visszatértek a laktanyákba. A helyzet rendezésére megkezdődtek a tárgyalások a szemben álló felek között, és január 25-én a Litván Nemzeti Megmentés Bizottsága felfüggesztette működését.
A szovjet katonai megfélemlítés nem érte el célját: a tömegméretű ellenálláson megbukott a litvániai irányváltást erőszakkal kicsikarni akaró kísérlet. Néhány nappal később, az 1991. február 4-9-i népszavazáson a választójoggal rendelkezők 70,46 százaléka járult az urnákhoz, és 90,47 százalékuk igent mondott Litvánia független demokratikus állammá válására. A függetlenség tényleges elnyerésére még néhány hónapot várni kellett, erre a Gorbacsov-ellenes moszkvai puccs leverése után kerülhetett sor: 1991. szeptember 6-án a szovjet Államtanács elismerte Litvánia önállósodását, és kiválását a Szovjetunióból.
