Október 6-án, az 1848-49-es magyar szabadságharc leverését követő megtorlás áldozataira, az Aradon kivégzett 12 vértanú tábornokra, valamint egy ezredesre emlékezünk.
VÖRÖSMARTY MIHÁLY: SZÓZAT
(részlet)
Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.
A szabadságharc leverését súlyos megtorlás követte: az osztrák kormány bosszúért lihegett, s egyben példát akart statuálni. A leszámolás már a fegyveres harcok során elkezdődött. Báró Julius von Haynau táborszernagy, az új osztrák császári főparancsnok kiáltványban tudatta, hogy aki a magyar kormánnyal és a hadsereggel bármiféle kapcsolatban állt, büntetésre számíthat.
Az 1848-49-es szabadságharc leverése utáni megtorlásban több mint száz embert ítéltek halálra, sokakat bebörtönöztek, illetve besoroztak az osztrák hadseregbe. A szabadságharc vezetői közül többen emigráltak, vagy Magyarországon bujdostak.
Az osztrák vezetés a halálos ítéletek egy részének végrehajtását az 1848-as második bécsi forradalom évfordulójára, 1849. október 6-ára időzítette. A császári haditörvényszék ítélete alapján Aradon végezték ki a magyar honvédsereg tizenkét tábornokát és egy ezredesét, akik a bukást követően kerültek osztrák fogságba. 1849. október 6-án a magyar szabadságharc tizenhárom vezető honvédtisztje (12 tábornok és 1 ezredes) áldozta életét Magyarországért és lettek „aradi vértanúk”, valamint kivégezték Batthyány Lajost, az első felelős és független magyar kormány miniszterelnökét, akit csak 1870. június 9-én temethettek el nyilvános tiszteletadással.
A nemzet vértanúja lett: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos ezredes, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Pöltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly.
Közülük Haynau négy tisztet „kegyelemből” agyonlövetett. Az aradi várárokban lőpor és golyó általi halállal halt (reggel fél hatkor): Lázár Vilmos főtiszt (ezredes), Dessewffy Arisztid tábornok, Kiss Ernő tábornok, Schweidel József tábornok. 12 katona állt fel velük szemben töltött fegyverrel, parancsnokuk kardjával intett és a lövések eldördültek. Kiss Ernő kivételével mindhárman élettelenül buktak a földre. Kiss Ernőt csak a vállán érte a lövés, ezért három katona közvetlenül elé állt, és mindhárman újra tüzeltek. Elrettentésül a kivégzőosztagba több elítélt bécsi forradalmárt is beosztottak.
Ezután a többi kilenc magyar tisztet felakasztották, s a holttesteket elrettentésül estig még az akasztófán hagyták, de ezzel éppen az ellenkező hatást érték el, mert a kivégzés helye valóságos búcsújáró hellyé lett.
A kivégzések október 6-a után is folytatódtak; a megtorlás áldozatául esett Szacsvay Imre, az országgyűlés jegyzője, Csányi László kormánybiztos, Perényi Zsigmond, az országgyűlés felsőházának elnöke, Kazinczy Lajos ezredes, Kazinczy Ferencnek, a nyelvújítás kiemelkedő alakjának a fia.
A halálos ítéletek többségét a Habsburg uralkodóház képviseletében az a Bresciában már kipróbált „hiéna”, Julius Haynau táborszernagy hagyta jóvá, aki már a szabadságharc leverése után közölte: senkinek sem fog kegyelmezni, és példát mutat Európának abból, hogyan kell a „rebellisek” kedvét elvenni a lázadásoktól.
A kivégzések után az aradi vértanúk tetemeit közszemlére tették, ez azonban nem elrettentést, hanem együttérzést eredményezett. A köznép – a szemtanúk elbeszélése alapján – már egy-két órával a kivégzéseket követően roppant tömegekben zarándokolt arra a helyre, melyet a zsarnokság „Golgothává avatott”. Egyik népdalunk tanúsága szerint:
Aradi vár, aradi vársík mezője,
Tizenhárom magyar vitéz temetője.
Teremjenek környékeden vérvirágok,
Felejthetetlen legyen az ő halálok.
A kivégzettek viselkedéséről népmeseszerű történetek terjedtek el, s csakhamar megszületett az „aradi vértanúk nótája” is:
„Elítélték sorba mind a tizenhármat. / Szőttek, fontak a nyakukra ezer vádat. / Elnevezték „felségsértő pártütőknek”, / Mert a magyar szabadságért harcba keltek.”
A Haynau rémuralmának nevezett korszak 1850 nyaráig tartott. A táborszernagyot ekkor, részben a megtorlás kiváltotta nemzetközi tiltakozás hatására, leváltották.
