„A legjobb érv a demokrácia ellen egy ötperces beszélgetés egy átlagos szavazóval.” Sir Winston Churchill irodalmi Nobel-díjas brit politikus, 1940-45-ben, majd 1951-55-ben miniszterelnök, történetíró, 140 éve született.
„A legnagyobb dolgok mindig egyszerűek és egyetlen szóval ki lehet fejezni őket. Szabadság. Igazság. Becsület. Kötelesség. Irgalom. Remény.”
Sir Winston Leonard Spencer Churchill irodalmi Nobel-díjas brit politikus, 1940-45-ben, majd 1951-55-ben miniszterelnök, történetíró, 140 éve, 1874. november 30-án született Woodstockban. Független és lázadó természete már iskolás korában megmutatkozott, ezért egy szigoráról ismert tanintézménybe íratták, s innen katonai pályára vezetett az útja. A brit birodalom számos háborújában, gyarmatán harcolt Indiától Afganisztánon és Szudánon át Dél-Afrikáig.
Hamarosan kiderült, hogy nem csupán a fegyverekhez ért, hanem kiváló tollú újságíró és történetíró is. Az általa nagyon szerénynek tartott bevételek kiegészítésére ugyanis haditudósítói munkát vállalt, s ezzel szerzett – a pénz mellett – hírnevet magának. A haditudósítói munkát annyira megkedvelte, hogy kérte: háborús övezetekbe vezényeljék. Ebben az időszakban több könyve is megjelent: A folyami háború (1899), A malakandi hadsereg története 1900, Londontól Ladysmithig Pretorián át (1900).
1899-ben először sikertelenül, majd egy év múlva 26 évesen eredményesen indult egy alsóházi képviselői posztért. Politikai pályáján is megőrizte kezdeményező, újító alapállását, gyorsan felhívta magára környezete figyelmét. Bár konzervatívként lett tagja a képviselőháznak, 1905-ben a liberálisok vezette kormányban gyarmatügyi államtitkár, majd 1908-ban kereskedelmi miniszter lett. Két évvel később a fontos belügyminiszteri tisztséget kapta meg, majd 1911-ben az Admiralitás első lordja, azaz a tengerészet legfőbb irányítójának posztjára emelték.
A flotta fejlesztésével a németek növekvő erejét igyekezett ellensúlyozni. 1915-ben támogatta a Dardanelláknál indított törökellenes hadjáratot, amely súlyos vereséggel végződött. Emiatt lemondott, s alezredesként szolgált tovább, majd 1916-ban független képviselő lett. Bár a felelősség alól felmentették, 1917-es hadiipari miniszteri kinevezését a konzervatívok erősen támadták.
„Vért, küszködést, könnyeket és verítéket” ígért
Az első világháború után hadügyminiszterként támogatta a britek szovjetellenes intervencióját. A kormányban 1921-22-ben gyarmatügyi, 1924-29 között pénzügyminiszteri posztot töltött be. Ezután 10 évre ellenzékbe vonult függetlenként, de a konzervatívok támogatásával. Ebben az időszakban jelent meg A Marlborough élete és kora (1933-38), valamint Az angol ajkú népek története című könyvét, amely azonban csak 1956-58-ban jelent meg. Politikai nézeteiről írt A parlamentáris kormányzat és a gazdasági probléma (1930) című írásában, amelyet 1932-ben újra kiadtak a Gondolatok és kalandok (1932), illetve az Egyesült Államokban Viharok között címmel megjelent esszégyűjteményében.
1939 szeptemberében, amikor Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak, őt nevezték ki a haditengerészet élére. 1940. május 10-én, a németek nyugat-európai támadásának napján VI. György király felkérésére, nemzeti egységkormányt alakított, melyben a védelmi miniszter is ő lett. Május 13-i híres beszédében „vért, küszködést, könnyeket és verítéket” ígért a háború idejére, és kijelentette, hogy a hitlerizmus leverése érdekében a kommunistákkal is hajlandó összefogni. Sokan elkerülhetetlennek látták a vereséget, Churchill azonban hallani sem akart a megadásról, és Nagy-Britanniát a Szovjetunió utánpótlásának, illetve Európa felszabadításának legfőbb hátországává tette. Kiváló szónokként lelket öntött a német bombázások által sújtott brit lakosságba, de tudatosan vállalta a veszélyek hangsúlyozásának kockázatát is.
Szoros, baráti kapcsolatot ápolt Franklin D. Roosevelt amerikai elnökkel, ami döntő jelentőségű volt a háború menetében. Részt vett a Hitler elleni harcot összehangoló, majd a háború utáni rendezésről szóló teheráni és a jaltai találkozón, de a 1945 júliusában megtartott potsdami értekezletnek már csak az elején volt ott, mert időközben pártja a választásokon megbukott.
1945 és 1951 között a tory árnyékkormányt vezette. 1946-ban a missouri Fultonban mondott beszédében lehúzta a „vasfüggönyt”, együttes angol-amerikai fellépést sürgetve a szovjet fenyegetéssel szemben. Az európai integrációt fontosnak tartotta, de hazáját távol akarta tartani tőle.
1951-ben, a konzervatívok győzelme után ismét miniszterelnök lett (1955-ig). 1955-ben környezete (családja és a kormány tagjai) nyomásának engedve maga is elismerte, hogy testi és szellemi állapota már nem teszi lehetővé számára a miniszterelnöki tisztség betöltését, visszavonult a politikai élettől. Woodfordi képviselői tisztét az 1964-es általános választásokig megtartotta, de nagyon ritkán ment el szavazni a Képviselőházba.
„Mesteri történeti és életrajzi műveiért és a magasabb rendű emberi értékek védelmében kifejtett szónoki tevékenységéért” 1953-ban irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki. Termékeny festő is volt, ám életének ez az oldala sokáig rejtve maradt a nyilvánosság előtt.
Számos képen whiskyvel és szivarral látható, ezért nagy ivó hírében állt. Erre állítólag ő maga is rájátszott, pedig közeli ismerősei szerint mindig mértékkel fogyasztott. Büszkén vállalta szenvedélyeit, s fennen hirdette: „Csak semmi sport!”
Rendkívül sok hivatalos és civil elismerést kapott. A BBC, a brit közszolgálati adó 2002-es szavazásán a 100 legnagyobb brit listáján „mind közül a legnagyobbnak” választották. 2003-ban Budapesten, a Városligetben szobrot állítottak emlékére, és sétányt neveztek el róla.
