A négy évszakot – tavasz, nyár, ősz és tél – a téli és a nyári napforduló, valamint a tavaszi és az őszi napéjegyenlőség határozza meg, és ezekhez a napokhoz számos népi hagyomány kapcsolódik.
Az északi féltekén a magyar időzóna szerint idén december 21-én, pontosan 16 óra 28 perckor köszönt be hivatalosan a tél, jóllehet kaptunk már belőle előleget az elmúlt hideg napok jóvoltából. Ez az év legrövidebb napja, ám a téli napfordulót követően egyre hosszabbodnak a napok és mind több világosságban lesz részünk.
Bertha Bulcsu Tüskés Tibor című írásában így ír: „A téli napforduló már a primitív népek számára ünnep volt, az a kereszténység óta. Ilyenkor a leghosszabb az éjszaka és legrövidebb a nappal. Aztán egyre rövidülnek az éjszakák, és hosszabbodnak a nappalok… Amíg ember él, szükség lesz ünnepekre. Ha az életet utazáshoz hasonlítjuk, ezek a megállók. Jó, ha az embert várják az állomásokon. Ha nem, akkor is legalább önmagával kénytelen találkozni. Szembenézni. Erre valók az ünnepek…”
Évszakváltás előtt állunk. A négy évszakot – tavasz, nyár, ősz és tél – a téli és a nyári napforduló, valamint a tavaszi és az őszi napéjegyenlőség határozza meg, és ezekhez a napokhoz számos népi hagyomány kapcsolódik.
Jankovics Marcell Jelképtárában írja, hogy Luca napja eredetileg a pogány téli napfordulói ünnepek része lehetett. A római naptár a naptári fordulópontok megünneplését általában az „esemény” bekövetkezte előtti holdtöltén, a hónap Idusá-n kezdte el, december Idusa pedig 13-án, a napforduló előtti 8. napra esik. A nap jelentőségét emelte, hogy a Julianus-naptár hibájából adódóan jó négyszáz esztendővel Gergely pápa naptárreformja előtt (1582) már az esztendő legrövidebb napja volt.
Csillagszóró is a téli napforduló pogány rítusaira utal vissza. A szikrareptető tuskóégetés éppúgy a jövő évi termés bőségét, a család gyarapodását szolgálta több ezer éve, mint ahogy a két háború között Szalafőn a kopott seprűket meggyújtó és égbe dobáló ifjak tűzesőzése.
Hajdanában a téli napforduló beköszöntekor gyümölcsökkel teli nagy tányérokat helyeztek az asztalokra, abban a reményben, hogy az elkövetkező év is bővelkedik majd gyümölcsökben. Az adventi idők még napjainkban is elválaszthatatlanok a dióval és mandarinnal teli kosaraktól.
A görögök ilyenkor a bor és a szenvedélyeket felszabadító mámor istenét ünnepelték, Dionüszoszt, aki a mitológia szerint Zeusz és a halandó Szemelé fia volt. Tiszteletére misztériumjátékokat rendeztek, ezekből fejlődött ki a görög dráma.
A rómaiak december 17-én ülték meg Saturnus isten tiszteletére a Saturnalia ünnepét. A féktelen karneváli vidámsággal megült ünnepen úr és szolga szerepet cserélt, az emberek megajándékozták egymást, a rabszolga „szabadnapot” kapott, s azt tehette, amit akart.
A gótok és a szászok eredménnyel űzték el a téli sötétséget: tüzeket gyújtottak a hegytetőkön a „Yule-Girth-Ünnep” tiszteletére azzal a céllal, hogy a tüzek növeljék a Nap erejét.
Az ősi termékenységi emberáldozat emléke tovább élt. Dömötör Tekla néprajzkutató írja, hogy az osztrák-bajor területen ismeretes mondákban a téli napforduló körüli – vagy a farsangi – ünnepkör extatikus táncolói, ugrándozói között egy ismeretlen »létszámfölötti« (der Überzählige) jelenik meg, s a táncolók, ugrándozók egyikének halálát okozza…
Ne feledjük azonban: december 22-e földünkön nem mindenütt az év legrövidebb napja. A déli féltekén ugyanis akkor süt leghosszabb ideig a nap, nyár van és sokan arra használják ezt, hogy melegebb tájakon tölthessék a karácsonyi ünnepeket.
