Az 1975-ben Nobel-békedíjjal kitüntetett Andrej Dimitrijevics Szaharov mindenekelőtt a szovjet hidrogénbomba feltalálójaként vált ismertté. Az orosz atomfizikusról elnevezett Szaharov-díjat 1988 óta minden évben olyasvalakinek ítélik oda, aki jelentős erőfeszítéseket tesz, nagy áldozatokat vállal az emberi jogokért, a gondolatszabadságért és a demokráciáért folytatott küzdelemben.
Atomrobbantástól a Nobel-békedíjig
100 éve, 1921. május 21-én született Moszkvában Andrej Dmitrijevics Szaharov orosz atomfizikus, a szovjet hidrogénbomba atyja, később polgárjogi harcos. 1938-ban kitűnő eredménnyel érettségizett, majd apja nyomdokain haladva a fizikus pályát választotta, és 1942-ben diplomázott a moszkvai Lomonoszov Egyetemen. A második világháború alatt egy Volga melletti üzemben dolgozott, majd 1945-től a Lebegyev Fizikai Intézet munkatársaként a nukleáris fúziót kutatta a Nobel-díjas Igor Tamm mellett.
Mestere révén 1948-ban bekerült a szovjet hidrogénbombát előállító csapatba, s miután 1953 augusztusában sikeresen kipróbálták az új tömegpusztító fegyvert, még abban az évben, 32 évesen beválasztották a Szovjet Tudományos Akadémia tagjai közé. Kutatásai a legtitkosabb minősítést kapták, külföldre nem utazhatott, egyedül az atomenergia békés hasznosítására vonatkozó elképzeléseit publikálhatta 1958-tól az Atomnaja Enyergija című folyóiratban.
A termonukleáris fegyvereken dolgozva – különösen a második szovjet hidrogénbomba 1955. novemberi felrobbantását követően – a fiatal tudósban mind több erkölcsi kérdés vetődött fel. Kezdetben hitt abban, hogy munkája létfontosságú a világ erőegyensúlyának megteremtése érdekében, ám épp kutatásai döbbentették rá, hogy milyen veszély fenyegeti az emberiséget az atom- és hidrogénfegyverek korában. Egyik kezdeményezője lett annak, hogy a földfelszínen, a levegőben és a vizeken szüntessék be a nukleáris kísérleteket. Nyikita Hruscsovot, az SZKP KB első tikárát, miniszterelnököt is levelekkel ostromolta ennek érdekében – mindhiába.
A hatvanas években bontakozott ki Andrej Szaharov polgárjogi tevékenysége. 1966-67-ben hangzottak el első felhívásai a megtorlások áldozatainak védelmében, s 1968-ban írta meg – később Nyugaton közzétett – cikkét „Gondolatok a haladásról, a békés egymás mellett élésről és az intellektuális szabadságról” címmel. Leonyid Brezsnyevhez, az SZKP KB főtitkárához intézett emlékeztető feljegyzésében az állam fő feladatának nevezte az állampolgárok jogainak szavatolását és védelmét, s gyakorlatilag hitet tett a jogállamiság, a nyilvánosság, az állampolgári kezdeményezések szükségessége mellett.
Szaharov 1970-ben Moszkvában megalapította a szovjet emberi jogi bizottságot, vállalta a kiállással járó kegyvesztettséget, a hivatalos körökkel való szembefordulás következményeit. Főként 1972-től nőtt érezhetően a rá és a hozzá közelállókra nehezedő nyomás, megfosztották a „nómenklatúrát” megillető kiváltságoktól is. 1974-ben tartott először éhségsztrájkot, követelve, hogy engedjék szabadon a politikai foglyokat, a meggyőződésük miatt pszichiátriai intézetekbe zárt embereket, és ismerjék el a kivándorláshoz való jogot. Csak olaj volt a tűzre, hogy 1975-ben megkapta a Nobel-Békedíjat, amit az akkori Szovjetunió hidegháborús tettnek minősített, s nem is engedte, hogy a tudós személyesen vegye át kitüntetését.
1980-ban Szaharovot megfosztották minden állami kitüntetésétől (Lenin-rend, a Szocialista Munka háromszoros Hőse, Lenin- és Állami-díjak), majd – minden bírósági eljárás és ítélet nélkül – Gorkij (a mai Nyizsnyij Novgorod) városába száműzték. Itt csaknem teljes elszigeteltségben, 24 órás rendőri felügyelet alatt élt le hét évet: közben éhségsztrájkolt, szívrohamokon esett át, levélben tiltakozott az afganisztáni beavatkozás ellen, a szovjet állambiztonsági szolgálat, a KGB pedig minden látogatóját szigorúan ellenőrizte.
1986. december 15-én Mihail Gorbacsov, az új szellemiséget képviselő és megvalósító pártfőtitkár telefonon közölte vele, hogy feleségével, Jelena Bonnerrel együtt visszatérhet Moszkvába. Ismét bekerült az akadémia elnökségébe, bekapcsolódhatott a tudományos közéletbe. Kritikus hozzáállásából azonban ezután sem engedett. A konstruktív ellenzékiség jegyében, több száz neves szovjet értelmiségi társaságában részt vett az ún. Moszkvai Fórum 1988. októberi létrehozásában, a radikális gazdasági reformok és a demokratizálás véghezvitele érdekében. Bekapcsolódott a Memorial nevű társadalmi szervezet tevékenységébe is, amely azt a célt tűzte maga elé, hogy őrködjék a sztálinizmus áldozatainak emléke fölött, és felvilágosító munkájával segítse a sztálinizmus maradványainak felszámolását.
1989 tavaszán Szaharovot az új szovjet parlament, a Népi Küldöttek Kongresszusának képviselőjévé választották. Egyike volt azoknak, akik a reformok, az átalakítás ütemét elégtelennek tartották, így megalakította a régióközi képviselőcsoportot, amelynek társelnöke lett. Közvetlenül halála előtt a kommunista párt monopolhelyzetének megszüntetését követelte, azzal érvelve, hogy egy ilyen lépés elősegítené a peresztrojka visszafordíthatatlanná tételét. „Holnap még kemény csata lesz” – búcsúzott társaitól 1989. december 14-én, utalva arra, hogy a Népi Küldöttek Kongresszusán másnap tervezett felszólalásában az SZKP vezető szerepét kimondó hatodik alkotmánycikkely eltörlését kívánta előmozdítani. Ezt az ütközetet azonban már nem vívhatta meg – az est folyamán elvitte az újabb szívroham.
Andrej Szaharov úgy maradt meg az emberek emlékezetében, mint az első ismert és elismert szovjet ellenzéki személyiség, akinek a glasznosztyot és a peresztrojkát előkészítő, megalkuvást nem ismerő életútja vitathatatlanul a változások élesztője volt a Szovjetunióban. Tiszteletére az Európai Parlament 1988-tól évente Szaharov-díjat adományoz az emberi jogokért és a demokráciáért vívott küzdelem kiemelkedő személyiségeinek, szervezeteinek.
