„Nincs abban semmi csodálatos, hogy a felszabadulás után olyan sok vidám történetet írtam.” 115 éve született Rideg Sándor író, akinek élete is valóságos kalandok és maga terjesztette költött legendák sora volt.
Rideg Sándor 1903. február 12-én született Törtelen. Apja uradalmi béres volt a Pest megyei faluban, s húszéves koráig maga is egy uradalomban dolgozott. Mindössze 5 osztályt végzett a monori elemi iskolában, s utána nem volt módja semmiféle önművelésre: csikós lett, aztán 1919-ben – tizenhat évesen – két hónapig vöröskatona, majd a tanácsköztársaság bukása után a fővárosban hol gyári munkás, hol vasúti altiszt, később még péklegény is volt.
„A bánatod sose legyen nagyobb, mint a nyugdíjas bakterok fizetése.”
A szocializmushoz és a munkásmozgalomhoz rendíthetetlenül hűséges maradt 1919 óta, s egyetlen pillanatra sem volt hajlandó feladni a harcot. 1925-ben a Magyarországi Szocialista Munkáspárt vezetőségi tagja lett, 1944-ig harminckétszer volt börtönben és szakadatlanul rendőri felügyelet alatt állt. Érdekes módon vallatója, Hetényi Imre főkapitány-helyettes, Horthy politikai rendőrségének feje állapította meg róla először, hogy irodalmi tehetség.
1927-ben Rideg lakásán titkos nyomdát találtak, ám őt hiába kínozták, nem vallott. Így került az irodalmi műveltségű rendőrtiszt elé a 24 éves gyári munkás, akinek ízes beszédét, kerek mondatformálását hallgatva született Hetényinek a jegyzőkönyv által is rögzített megállapítása: remek nyelve és stíluskészsége van, akár író is lehetne belőle.
Még négy év telt el addig, amíg Rideg Sándor felbátorodott az első novellák megírásához. Ehhez még sokat kellett olvasnia, sőt még a helyesírást is meg kellett tanulnia. 1931-ben közölte első írását a Népszava, s ettől kezdve több-kevesebb rendszerességgel szerepelt a baloldali sajtóban, többek közt a Korunk és a Gondolat hasábjain. Indul a bakterház című regényét 1939-ben folytatásokban adta közre a Népszava, s ekkor sokan felfigyeltek az eredeti tehetségű fiatalember humorára, népmesei realizmusára. E regény 1943-ban, a világháború közepén jelent meg először kötetben. (Jóval később, 1978-ban nagysikerű filmet rendezett belőle Mihályfy Sándor, Tímár Péter pedig átdolgozta színpadra.)
„Regényemben mindössze arról teszek bizonyságot, hogy egy szekérderéknyi vidámság jobban élteti az embert, mint száz vagon keserves sóhajtás és ugyanannyi szomorúság… Jelen munkámat annak idején azért írtam, hogy olvasóimat megajándékozzam a szertelen vidámság és nevetés örömével és ez alkalomként szolgált nekem arra is, hogy támadást intézzek a határtalan butaság világa ellen, amelyet tiszta szívből utáltam.” Rideg Sándor
Rideg Sándort 1944-ben a németek internáló táborba vitték, ahonnan a szovjet csapatok közeledésekor megszökött. „Nincs abban semmi csodálatos, hogy a felszabadulás után olyan sok vidám történetet írtam. Örömre és nevetésre mindig kész volt a szívem, mert a megaláztatásom már véget ért” – nyilatkozta a Kossuth-díj átvételekor 1954-ben. A háború után öt évig századosi rendfokozatban a Honvédelmi Minisztérium írócsoportjának tagja volt, s az irodalmi élet sűrűjében élt. Novellák, elbeszélések mellett megírta önéletrajzi regényeit: a Tűzpróba 1949-ben, a Sámson 1951-ben jelent meg. Előbbiben a pusztai emberek nyomorúságos életét örökíti meg, utóbbiban inkább csak külsődlegesen, egyes motívumaiban idézi meg mindazt a valóságot, amelyet átélt.
„Nem vót énnekem semmi sürgős dógom az életembe, mégis annyit futkároztam,hogy ne tovább. Ez a mi ténsasszonyunk olyan fürge lett a nagy tragédia óta, hogy mindennap körülkergetett az istállón. Komolyan féltem, hogy beszorít valamelyik sarokba, és szétveri a tudományt a fejemben.”
Témavilága tulajdonképpen a népiek közé sorolta volna, jóban is volt a népiekkel, de nem tartozott közéjük. Valójában a városszéli proletariátus osztályharcos mesemondója volt. Írásaiban emberi csodák történnek, akár egy 20. századi népmesében. Rideg Sándor élete is valóságos kalandok és maga terjesztette költött legendák sora. 1966. február 8-án halt meg Budapesten.
