140 évvel ezelőtt, 1879. december 1-jén Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című színművének ősbemutatóján Paulay Ede rendezésében Márkus Emília, Jászai Mari, Újházi Ede is fellépett a Nemzeti Színház színpadára.
Vörösmarty 1830-ben, harmincéves korában írta a drámát, 1831-ben megjelent könyv alakban, de életében a szerző nem tudta elérni, hogy színpadra vigyék. 1866. március 21-én egy nyilvános vizsgaelőadáson mutatták volna be, de az előadás félbeszakadt, mert a Nemzeti Színház vaslemez födelét orkán erejű szélvihar lesodorta.
A Paulay Ede-féle Csongor és Tünde előadásra 1879. december 1-jén került sor. A darab színpadtechnikai nehézségekkel küzdött, ez az oka annak, hogy csak keletkezése után 49 évvel került színpadra Vörösmarty Mihály születésének 79. évfordulóján. Az ősbemutatón Nagy Imre és Márkus Emília eszményi párnak bizonyult, Mirígy hatalmas szerepében Jászai Mari lépett színpadra, Ledért az ifjú Helvey Laura alakította, és a „vándorok” is olyan megszemélyesítőket kaptak, mint Újházi Ede (Kalmár), E. Kovács Gyula (Fejedelem) és Bercsényi Béla (Tudós).
Paulay Ede, aki a folyamatos ívű előadások megvalósítását tűzte ki céljául – irodalmi szempontból sokszor rendkívül erőszakos beavatkozások árán is, így vélekedett az előadásról: „lehetetlen, hogy ma, midőn nyelvünk a társadalom minden részében elfoglalta jogos uralkodását, ne volna meg az érzék ama tömérdek szépség iránt, mely e műből áradoz.”
A Csongor és Tünde bemutatását a Fővárosi Lapokban megelőző tanulmányában Paulay például megállapította, hogy: „a színrehozatal nehézségeivel kellett számot vetnem. […] Csongor és Tünde szerepeinek igen kevéssé változatos jelenetein kellett legtöbbet módosítani; mert tudom, hogy színpadon legnagyobb költői szépséggel bíró jelenetek is vesztenek hatásukból, ha szerfelett hosszúk vagy egymáshoz hasonlók. Azért mindenekelőtt ezeket megrövidítvén, az öt felvonást három szakaszba vontam össze.”
A témát Vörösmarty Gyergyai (Gergei) Albert XVII. századi széphistóriájából vette (Árgyilus királyfi és Tündér Szép Ilona alakja). Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátéka és a népmesék vándormotívuma is hatott a szerzőre.
A Csongor és Tünde műfaja tündéries mesejáték, amely a kor népszerű műfaja volt. Ennek kereteit töltötte meg Vörösmarty bölcselettel emberiségkölteménnyé formálva a művet. A mesei, népmesei, széphistóriai történet mögött Vörösmarty a romantika alapkérdéseire: a személyiség kiteljesedésének lehetőségeire, a boldogság mibenlétére keresi a választ. A mű középpontjában a főhős, Csongor út- és boldogságkeresése áll. Csongor öt felvonáson át keresi, kutatja Tündét, a földre leszállt, majd Mirigy, a boszorkány miatt innen elmenekülni kényszerült tündérlányt, akibe szerelmes és aki – valamikor – az övé lett. Miközben Csongor – szinte metafizikai vágyaktól űzve bolyong a földi tereken, találkozik az emberiség jelképi nagy figuráival, a királlyal, kalmárral és a tudóssal is, akiknek sorsában az élet értelmét meghatározó erőkkel is szembesül.
A mű egyik középponti motívuma az Éj hatalmas monológja, amely kozmikus távlatba helyezve értelmezi a földi, az emberi valóságot. A filozófiai tartalom azonban rafinált ügyességgel keveredik hétköznapi, szinte groteszk tényekkel, eseményekkel, figurákkal (Csongor és Tünde kísérői, Balga és Ilma, a három ördögfi, Dimitri, a boltos rác, és a buja csábítás képviselője, Ledér, valamint az ősgonosz, Mirigy.)
A színmű, amely a drámai műfaj minden szabályát félreteszi, végül is hatalmas, romantikus költői vízió, ugyanakkor színei, ragyogó részletei, mozgalmas cselekményvezetése, realista életképei és gazdag humora az igazán összetett alkotások közé emeli a darabot. Vörösmartynak sikerült olyan művet alkotnia, amely egyszerre népmesei egyszerűségű és felépítésű, ugyanakkor az irodalmi alkotásokban még töredékesen is alig fennmaradt magyar reneszánsz ragyogását és eleganciáját is képviseli, ráadásul mindezt a romantika legkiérleltebb nyelvén és stílusában teszi.
Csongor boldog, amikor megpillantja Tündét, boldog, amikor átöleli, boldog, amikor elveszíti, mert hiszi, tudja: nem örökre veszítette el. Küzd, harcol, verekszik: keresi a boldogságot. S boldog, amikor embert próbáló kalandok után végre megtalálja Tündét, s földi létükben örökre összeforrnak. Csongor és Tünde számára a szerelem a kincs, a hatalom, a tudás. El nem veszíthető kincs, örökre erőt adó hatalom, bölcsességgé párlódott tudás. Így lesznek halandók halhatatlanok.
A mű nyelvezete is változatos: a nagymonológokban filozofikus, emelkedett, a köznapi részeknél természetes színpadi nyelv. Balga és Ilma figurája népies nyelvezetben íródott, de a pogánykori hagyományok is megtalálhatók az ördögfiak beszélgetésében.
A Csongor és Tündét az ősbemutató óta számos rendező állította színre, volt aki többször is. A Nemzeti Sínházban, illetve kamaraszínházában a Várszínházban több száz előadáson szerepelt. Az ősbemutató rendezője Paulay Ede volt. 1916-ban Ivánfi Jenő, 1937-ben Németh Antal, 1946-ban Both Béla, 1952-ben és 1962-ben Marton Endre, majd 1976-ban Sík Ferenc, 1990-ben pedig a Várszínházban Csiszár Imre rendezte az előadást. 1993-ban a Térszínházban Bucz Hunor, 1994-ben az Új Színházban Novák Eszter állította színpadra. 2000-ben a szerző születésének 200. évfordulóján a Magyar Színház mutatta be Iglódi István rendezésében.
Az ősbemutatón Csongorként Nagy Imre, Tündeként Márkus Emília lépett színpadra. Mirigyet Jászai Mari játszotta. Márkus Emília később Mirigy szerepét is eljátszotta. Gobbi Hilda három rendezésben is életre keltette a boszorkányt. Csongorként láthatta a közönség Beregi Oszkárt, Abonyi Gézát.
Az ősbemutatót a rendező Paulay Ede így indokolta: „lehetetlen, hogy ma, midőn nyelvünk a társadalom minden részében elfoglalta jogos uralkodását, ne volna meg az érzék ama tömérdek szépség iránt, mely e műből áradoz.”
