„Az élet csak visszafelé érthető meg, de előrefelé kell élni.” 165 éve, 1855. november 11-én hunyt el Koppenhágában Sören Kierkegaard dán vallásfilozófus, az egzisztencializmus előfutára.
Søren Kierkegaard (Søren Aabye Kierkegaard) 1813. május 5-én született Koppenhágában. Gondolkodására, szellemi és lelki fejlődésére igen nagy hatást gyakorolt zsarnokian vallásos, búskomor és bűntudattól gyötört apja, aki szegény vidéki béreslegényből vált dúsgazdag fővárosi polgárrá. Bűntudatát és melankóliáját az okozta, hogy még nyomorúságos ifjúkora idején egy dombtetőről nagy elkeseredettségében megátkozta Istent, s emiatt később úgy érezte, szerencsétlenségre kárhoztatott lett ő is és utódai is. Megérzésében volt némi igazság, mert a második házasságából született hét gyerek közül csak Sören és egy másik fiú érték meg a felnőttkort. Másrészt viszont az üzleti életben mindig szerencsésen működött, s így szerzett vagyona biztosította fia számára is a független szellemi létet.
Kierkegaard apja nyomására 1830-ban teológiára iratkozott be, de hamarosan a filozófiai, esztétikai és filológiai tanulmányok felé fordult, majd teljesen elbizonytalanodva otthagyta az egyetemet, s belevetette magát a gazdag aranyifjak bohém és kicsapongó életébe. 1834-ben meghalt anyja, s ekkor kezdte el írni Naplóját, amelyet mély őszinteség és igen nagy részletezettség jellemez. 1838-ban meghalt az apja is, ekkor megunva a bohéméletet úgy döntött, hogy az erkölcsös polgári élet normái szerint fog élni.
„Miért is nem tért vissza senki a halálból? Azért, mert az élet nem tud úgy magához láncolni, és nem olyan meggyőző, mint a halál. Igen, a halál rendkívül ellenállhatatlanul érvel; ha nem akarunk ellentmondani neki, ha hagyjuk beszélni, rögtön megtőz; soha senki sem emelt. még kifogást az ellen, vagy sohasem vágyott még arra, hogy az élet ékesszólását hallja.” (Søren Kierkegaard: Az ismétlés)
Megjelent első könyve, amelyben Andersen egyik regényét elemezte igen szellemes és arrogáns hangon, újra nekilátott teológiai tanulmányainak, s 1840-ben le is doktorált. Ugyanebben az évben eljegyezte Regine Olsent, egy államtanácsos leányát, akit még 1837-ben ismert meg. A közvélemény teljes elképedésére és felháborodására azonban egy év múlva, mondvacsinált ürüggyel felbontotta az eljegyzést, s Berlinbe ment, ahol színházakba járt és Schelling filozófiai előadásait hallgatta.
Regine emléke, a vele való kapcsolata azonban nem hagyta nyugodni, s szinte minden későbbi munkájában ezt a viszonyt, az ehhez fűződő érzéseit, gondolatait dolgozta fel. Berlinből való hazatérte után szinte teljes elszigeteltségben élt és elképesztő tempóval dolgozott, négy év alatt nyolc, igen jelentős művet írt. Jellemző módon álnéven és saját kiadásban jelentette meg műveit, mindegyikhez más-más nevet választott, volt Victor Eremita, Johannes de Silentio, Johannes Climacus, Hilarius Bogbinder.
Első, egyúttal legolvasottabb műve a Vagy – vagy. Egy élettöredék című esszéisztikus, napló-, levél- és elbeszélésbetétekkel tarkított munkája, amelyben az esztétikai és az etikai életfelfogás közötti választást kínálta fel. Ugyanazon a napon jelentek meg a hit és az áldozathozatal kérdésével foglalkozó írásai, Félelem és reszketés, illetve Az ismétlés címmel. 1844-ben ismét egyidejűleg adott közre két fontos munkát: a Filozófiai töredékekben arra vállalkozott, hogy bemutassa, milyennek kell lennie az igazi kereszténységnek, A szorongás fogalma mélylélektani eszközökkel tárta fel és írta le a tárgyatlan emberi szorongás történeti képződményét. 1845-ben adta közre a Vagy – vagy párját, Az életút stádiumai címmel, amelyben az esztétikai és az etika életfelfogás, stádium mellett leírja az általa legmagasabb rendűnek ítélt vallási stádium elérésének módját.
„Nevess a világ ostobaságain, meg fogod bánni; sirasd el, azt is meg fogod bánni; nevess a világ ostobaságain vagy sirasd el, mindkettőt meg fogod bánni; vagy nevetsz a világ ostobaságain, vagy elsiratod őket, mindkettőt megbánod.
Bízzál egy lányban, meg fogod bánni; ne bízzál benne, azt is meg fogod bánni; bízzál egy lányban vagy ne bízzál benne, mindkettőt meg fogod bánni; vagy bízol egy lányban, vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni.
Akaszd fel magad, meg fogod bánni; ne akaszd fel magad, azt is meg fogod bánni; akaszd fel magad vagy ne akaszd fel magad, mindkettőt meg fogod bánni; vagy felakasztod magad, vagy nem, mindkettőt meg fogod bánni.” (Søren Kierkegaard: Vagy-vagy)
A teljes magányban élő és alkotó író szemlélete az évek során egyre komorabb lett, amihez az is hozzájárult, hogy Regine végül férjhez ment, s elköltözött a dán Nyugat-Indiákra, ahol férje lett a kormányzó. Ugyanakkor Kierkegaard írásait a kritikusok a legteljesebb értetlenséggel fogadták, s igyekeztek az írót köznevetség tárgyává tenni, ami őt mélységesen bántotta. 1846-ban írta a Lezáró tudománytalan utóirat a filozófiai töredékekhez című munkáját, amelyben szembeszállt a hegeli filozófiával, Hegel Abszolútum-felfogásával, s a gondolkodással szemben a gondolkodó egzisztenciára irányította a figyelmet.
Az egzisztencia, Kierkegaard értelmezésében, nem más, mint a konkrét, térben és időben véges létező, akit csak a maga létezésében lehet és kell megismerni, s csak az egzisztencia lehet az egyedüli megragadható valóság.
Az 1840-es évek második felétől Kierkegaardban egyre erősödött a hit, hogy Isten különleges szerepet szánt neki, arra választotta ki, hogy feltárja kortársai előtt a kereszténység igazi természetét, s egyúttal lerántsa a leplet a hivatalos dán államegyház botrányos működéséről, a papok megalkuvásáról és képmutatásáról. Ekkortájt keletkezett művei, köztük A halálos betegség és a Képzés kereszténységből, valamint a saját maga írt és szerkesztett Dieblikket (A pillanat) című lap egyházat ostorozó cikkei nem tették népszerűvé, a papság és a polgárság felháborodottan támadott vissza. Az állandó feszültséget és a felfokozott lelkiállapotot Kierkegaard szervezete nem bírta elviselni, 1855 októberében az utcán agyvérzést kapott és kórházba került, majd november 11-én meghalt. Vagyona csekélyke maradékát Reginére hagyta.
Életművének filozófiai és művészi értékeit csak jóval halála után ismerték fel. Az első világháború előtt különösen Németországban mutatkozott érdeklődés munkássága iránt, s szinte valamennyi írását le is fordították. Világszerte ismertté csak a két világháború között vált, a szorongást és a történelemből kiszakított, az örökkévalóság egy elszigetelt pillanatába vetett ember jelenségét elemezték az egzisztencializmus és más filozófiai irányzatok képviselői, köztük Heidegger, Jaspers, Sartre, Wittgenstein, s ugyanezt a létérzést fogalmazta meg műveiben többek között Kafka és Camus is.
