„Nincs, ami nagyobb fájdalmat okozna az emberi léleknek, mint a hirtelen és gyökeres változás.” 170 éve, 1851. február 1-jén hunyt el Londonban Mary Wollstonecraft Shelley angol írónő, Frankenstein „szülőanyja”.
Mary Wollstonecraft Shelley (született Mary Wollstonecraft Godwin) nem mindennapi londoni családban született 1797. augusztus 30-án. Apja, William Godwin kiugrott lelkész, újságíró, író, szabadgondolkodó, az angol jakobinusok vezére volt, aki tanulmányaiban, cikkeiben radikális nézeteket vallott az anarchizmusról, az ateizmusról, feleslegesnek ítélte az államhatalmat, a hadsereget, s a házasság intézményét is, a szabad szerelem híve volt. Nem kevéssé volt meghökkentő jelenség élettársa, majd felesége, Mary Wollstonecraft sem, aki előbb egy amerikai férfival élt vadházasságban, lányuk is született, majd Godwin élettársa lett. Őt tartják az egyik első feminista írónőnek, aki néhány gyermekmesén kívül harcos röpiratokat írt a nők jogairól, s a fiatal lányok neveltetésének kérdéseiről. Az anya tíz nappal Mary megszületése után halt meg gyermekágyi lázban.
A lányok neveltetése Godwinra maradt, aki legjobb tudása szerint igyekezett eleget tenni a feladatnak. Helyzetét megkönnyítette, hogy háza tudósok, művészek, ismert szabadgondolkodók törzshelye volt, s a gyerekek a férfiak egymást közt folytatott vitáiból gyakran többet tanultak, mint apjuk könyveiből. Godwin hamarosan megnősült, új felesége, akit Mary nem különösebben kedvelt, egy Jane nevű kislányt hozott a házasságba, akit viszont Mary a legjobb barátjának tekintett.
1812-től Godwin házának gyakori vendége lett a kor egyik neves költője, Percy Bysshe Shelley, aki időnként anyagilag is segítette a családot. Így ismerkedett meg Maryvel, aki hamarosan mutatós ifjú lánnyá serdült, s a költő beleszeretett. Vonzalmuk kölcsönös volt, az sem állt útjában, hogy Shelley éppen nős volt. Igaz, később felajánlotta feleségének, Harrietnek, hogy éljenek hármasban, de a nő ezt érthető okokból elhárította.
1814-ben Shelley és Mary Franciaországba szöktek, ahonnan néhány hét múlva üres erszénnyel tértek vissza. Közben Harriet gyereket szült, s a költő nagyapja meghalt, s kisebb összeget hagyott örökül unokájára – ugyanakkor Mary apja, aki elméletben a szabad szerelmet hirdette, a gyakorlatban hallani sem akart a fiatalokról.
„A tökéletességre törekvő embernek mindig meg kell őriznie derűjét és lelke békességét, sohasem szabad engednie, hogy nyugalmát megzavarja a szenvedély vagy a futó vágy. Nem hiszem, hogy a tudás kergetése kivétel lenne e szabály alól. Ha az ember olyan tanulmányoknak szenteli magát, amelyek érzelmeit elszegényítik, vagy elveszik az ízét az egyszerű örömöknek, amelyeket egyébként semmi sem zavarhat meg, akkor e tanulmányok bizonyára törvénytelenek, azaz ellentmondanak az emberi természetnek. Ha e szabályt mindig figyelembe vették volna, ha senki se adta volna a fejét olyasmire, ami feldúlja családi érzéseinek békességét, Görögország se került volna soha rabszolgasorba, Caesar megkímélhette volna hazáját, Amerikát lépésről lépésre fedezhették volna fel, s nem pusztultak volna el Mexikó és Peru ősi birodalmai.” (Mary Shelley: Frankenstein)
1816 tavaszán Shelley-ék, Jane társaságában, ismét felkerekedtek s meglátogatták a Svájcban időző Byront. A Genfi-tó partján fekvő Villa Diodatiban ekkor nagyobb társaság gyűlt össze, s a beszélgetéseket a kor divatos témái uralták, szóba kerültek kísértethistóriák, természetfölötti jelenségek, okkultizmus, Galvaninak az elektromossággal folytatott kísérletei. A kialakuló feszültséget enyhítendő a költők írói versenyt javasoltak, a feladvány egy rémtörténet lett. Érdekes módon azonban épp Shelley és Byron volt az, akinek nem volt kedve az íráshoz, s nem is találtak témát, míg Mary egy felzaklató álom hatására megírta az ifjú tudós Victor Frankensteinről és az általa kreált szörnyről szóló novellát. A szöveg egyöntetű sikert aratott, s Shelley bíztatására Mary regényt formált belőle. A könyv 1818-ban jelent meg, Shelley nevével, mivel a kiadó nem hitte el, hogy a kis remekmű írására nő képes lett volna. Frankenstein és az általa szedett-vedett emberi testrészekből összetákolt teremtményének véresen szomorú története meghódította az olvasókat. Azt már csak kevesen tudják, hogy az eredeti mű ízig-vérig romantikus regény volt, szerelemmel, szenvedéssel, s csak a filmfeldolgozások csináltak belőle horrortörténetet.
„Különös, de vitathatatlan tény, hogy az emberbarát, aki forrón vágyik rá, hogy jót tegyen, aki türelmes, józan és szelíd, ám nem hajlandó más érvet használni, csak az igazságot, kisebb hatással van az emberi elmére, mint az, aki mohó és önző, hajlandó igénybe venni bármilyen eszközt, felébreszteni bármily szenvedélyt, terjeszteni bármiféle hamisságot ügye előbbre vitele érdekében.” (Mary Shelley: Az utolsó ember)
„Nincs, ami nagyobb fájdalmat okozna az emberi léleknek, mint a hirtelen és gyökeres változás.” (Mary Shelley: Frankenstein)
Míg Mary könyve hódító útjára indult, környezetükben több tragédia is történt: Mary féltestvére és Shelley felesége is öngyilkos lett. A megözvegyült költő feleségül vette Maryt, s 1818-ban kétéves William fiukkal Itáliába utaztak. Egy évvel később William meghalt, nem sokkal utána kislányukat is elveszítették. Mary búskomor lett gyermekei halála miatt, Shelley pedig más nők társaságát kereste. Csak kisfiuk, Percy Florence megszületése hozta őket közel egymáshoz, ám ekkor újabb tragédia történt, 1822. július 8-án a költő csónakbalesetben meghalt. A magára maradt Mary fiával visszatért Angliába, ahol ettől kezdve minden idejét férje költői hagyatékának gondozására, s az írásra fordította. Soha nem ment újra férjhez, noha kedvesei között tudhatta például a nagy nőfaló hírében álló ifjú Prosper Mérimée-t is.
MARY SHELLEY: HOLNAP
Hol vagy drága holnap? Ifjak,
vének, dúsak, koldusok,
azt keressük, búsak, vígak,
a te édes mosolyod.
S mit lelünk – óh, gaz világ! –
helyeden? A szörnyű Mát!
(fordító: Szabó Lőrinc)
E korszakának írásai közül – noha egyik sem érte el a Frankenstein színvonalát – kiemelkedik a XXI. században játszódó és az emberiség pusztulásának apokaliptikus vízióját rajzoló Az utolsó ember című fantasztikus regénye, amelynek főszereplőiben Shelley-re és Byronra ismerhet az olvasó. Életének utolsó időszakában sajtó alá rendezte és jegyzetekkel látta el férje költői munkáit, s egy életrajzot is elkezdett róla, amit aztán nem fejezett be. Utolsó időszakában egyre súlyosbodó agydaganatával kellett megküzdenie, ami végül az 1851. február 1-jén bekövetkezett halálához vezetett.
Leghíresebb műve és iszonyú teremtménye először 1931-ben tűnt fel a filmvásznon, a szörnyet a valóban rémisztő külsejű Boris Karloff játszotta először. Azóta számos feldolgozás készült, amelyeknek vajmi kevés közük van az eredeti műhöz. Ennek filmre vitelével utoljára Kenneth Branagh próbálkozott 1994-ben, Frankensteint ő maga, a monstrumot pedig a zseniális Robert de Niro játszotta. Mary Shelley történetéről 2017-ben készült életrajzi dráma Mary Shelley – Frankenstein születése címmel Elle Fanning címszereplésével.
