„Te zúzod össze szívemet, / Te tiprod el víg kedvemet, / Te munkád, hogy életem / Zokogva szemlélgetem.” A magyar irodalmi élet alakjai dicsőítették Dukai Takách Juditot, aki Malvina költői néven lett a klasszicista magyar líra ismert költője.
Dukai Takách (Takács) Judit költő, a „magyar Szappho” 1795. augusztus 9-én született a Vas megyei Dukán. Jómódú középnemesi családban született édesapja, dukai Takách István jómódú, ágostai hitű, kemenesaljai földesúr volt; édesanyját, muzsai Vittnyédy Teréziának hívták. Az evangélikus hagyományokhoz híven Sopronban tanult, írás és olvasás mesterségén kívül zongorázásra, kézimunkára és nyelvekre is taníttatták a nemsokára rendkívüli tehetséget eláruló lányt, de édesanyja betegségének hírére megszakította tanulmányait, hazautazott, s minden idejét anyja ápolására fordította. Ebben a válságos, nehéz időszakban – édesapja ösztönzésére – a fiatal lány „Malvina” néven írta első, mélabús költeményeit, ám az elégikus-szomorkás hangvétel későbbi, klasszikus időmértékes verselésű műveinek is alapvető jellemzője volt. Anyja halála után visszatért Sopronba, ahol a továbbiakban nyelveket, zenét és háztartási ismereteket tanult.
DUKAI TAKÁCH JUDIT: VISSZAEMLÉKEZÉS
(részlet)
Oh mért nem hagysz el engemet
Búsító emlékezet!
Te dúlod fel életemet –
Morc képed sírba vezet.
Te zúzod össze szívemet,
Te tiprod el víg kedvemet,
Te munkád, hogy életem
Zokogva szemlélgetem.
Ha mint hajdan víg napjaim
Most is kéjjel folynának,
Vagy emlékező gondjaim
Megpihenni hagynának:
Dicsérnélek, áldanálak.
De hajh! szívem bánatjának
Csak a csendes boldog sír
A várt engesztelő ír.
Hazatérve Dukára élte a vidéki nemes kisasszonyok életét, apja háztartását vezette, s közben verselgetett. Első költői kísérletein, amelyek a nemesi udvarházak hangulatát idézik, erősen érződik a népköltészet hatása. A versírás mulatsága, amivel elsősorban a vidéki élettel járó üres órákat igyekezett kitölteni, akkor kezdett „komoly” szórakozássá válni, amikor ahogyan Schöpflin Aladár írja, „kitudódott a nem is nagyon féltve őrzött titok, hogy Judit verseket ír”.
Versei népdalszerűségét később, elsősorban a még fiatal Berzsenyi Dániel – akinek a neje Judit unokanővére, Dukai Takács Zsuzsanna volt – hatására, a klasszikus időmértékes verselés váltotta fel. Költeményei kéziratos másolatokban terjedtek, s így jutottak el a kor irodalmi, művészi nagyságaihoz, Berzsenyihez, Kazinczyhoz, Kis Jánoshoz, Kresznerics Ferenchez és Döbrentei Gáborhoz. E kiválóságok valószínűleg megörültek az újdonságnak, vagyis a női gondolatok és érzelmek megjelenítésének, hamar felismerték, hogy az ifjú „költőnő” nemcsak általános műveltségével, de verselő hajlamával is kitűnik a hölgyek között, felkarolták, és egymással versengve látták el jó tanácsokkal, s más támogatásban is részesítették.
„Ne rettegje a kisasszony azt a vádat, hogy amely lány verset ír, nem lehet jó feleség, jó anya, jó asszonya a háznak. Így ítél a közönséges ember mindég.” (Kazinczy Ferenc levele Dukai Takách Judithoz, 1815)
A fiatal Dukai leveleiben és verseiben egyaránt gyakran panaszkodik magányosságáról, bizonytalanságáról és alkotói nehézségeiről. Berzsenyi neki szóló költeményében (Dukai Takách Judithoz) fejtette ki a nők társadalmi és kulturális egyenjogúsításának eszményeit. Döbrentei Gábor pedig, aki 1814-ben Wesselényi Miklós társaságában látogatta meg Dukaiékat, Judit egyik versét magával vitte, s leközöltette az Erdélyi Múzeumban. A korszak több fontos írójával levelezett, versei kéziratban terjedtek. Az egyébként szigorú Kazinczy is rajongással nyilatkozott róla. A költőnő verseit Malvina néven jegyezte, Berzsenyi pedig tréfásan becézve Dudinak hívta „költőtársát”.
DUKAI TAKÁCH JUDIT: BÁRÓ WESSELÉNYI
(részlet)
Dicső nap! Boldog óra! – te, – mely Wesselényit
Gyenge aetheri szárnyon kisded Dukánkba hoztad,
Áldott nap! mely lelkében tündöklő erényit
Kellemes alakjában lelkemnek megmutattad.
A tudomány becsülése és a hazai
Szeretet tüze fénylett arcája vonásiról;
Most is fülemben zengnek megért bölcs szavai,
Melyek folyvást ömlöttek rózsaszín ajakiról.
Szintúgy tündöklik szép, nagy lelke a testéből,
Mint a lenyugvó nap a csendes tenger tükrében;
Ez fog maholnap hazánk felderült egéről
Mirtuszokat hinteni az érdemnek ölében.
1815-ben Festetics György meghívására részt vett a keszthelyi Helikon ünnepségen, amelynek ettől kezdve több éven keresztül állandó résztvevője is volt, s számos irodalmi díjat is elnyert, sőt 100 forint tiszteletdíjban is részesült. A rendezvényeken együtt tölthette idejét a legelismertebb művészekkel, tudósokkal – Berzsenyivel, Kisfaludy Sándorral, Pálóczi Horváth Ádámmal, Péteri Takács Józseffel, Pázmándi Horváth Endrével -, továbbá itt találkozott első férjével, Geöndötz Ferenccel is. Az ünnepség részeként fákat is ültettek, többek között Csokonai, Kisfaludy, Berzsenyi, Kis János, Kazinczy és Malvina tiszteletére. Berzsenyi egészen „belebolondult” a fiatal lányba, Kazinczynak így írt róla: „…Dudi a legvirgoncabb, leglelkesebb társalkodó mindazon asszonyok között, melyeket én valaha esmértem.”
Híressé váltak a Báró Wesselényi, A fársáng utolsó órájában, Juliskám halálára, Visszaemlékezés című verse, valamint a sokak által ismert A kesergő özvegy című költeménye.
1818-ban a költőnő feleségül ment Geöndötz Ferenc földbirtokoshoz, s az ifjú pár annak felsőpátyi birtokára költözött, ahol minden idejét lefoglalta a gazdaság, a család, s az egymás után születő négy gyermek nevelése. Családszerető feleség, anya és gazdasszony vált belőle, az irodalom háttérbe szorult, fölhagyott mindennemű irodalmi törekvéssel, ritkán írt költeményei az életbe való belenyugvásáról tanúskodnak. Csaknem 12 évi házasság után, 1830-ban Geöndötz Ferenc meghalt, s a még mindig fiatal Judit magára maradt négy gyermekével. Két évig tartott özvegysége, s 1832-ben Ágfalván titokban házasságot kötött Patthy István ügyvéddel, akitől két gyermeke született. Házasságuk azonban nem tartott soká, Dukai Takách Judit tüdővészben halt meg 1836. április 15-én Sopronban.
Schöpflin Aladár a Nyugatban megjelent írásában, enyhe malíciával, így írt róla: „Jelentéktelen élet, még jelentéktelenebb költészet. De érdekes mégis. Oly keveset tudunk a múlt század elei magyar nőről, hogy még annyi dokumentum is, amennyit Dukai Takách Judit feltár, érdekel. S végre is a nálánál valamivel tehetségesebb és bátrabb Újfalvy Krisztina mellett első figyelmeztető jele annak, hogy a magyar nő is kezdett ébredezni, sejteni kezdte önmagát, a benne rejtőző egyéniséget, s a kifejezés formáit kereste a maga számára. A sejtésből nagyon soká lett tudat; csak a mi nemzedékünk kezdi megérezni a női egyéniség szabad, bátor, nyílt kifejeződését.”
