„A zeneszerzők kombinálják a hangjegyeket. Ez minden. Arról, hogy a világ eseményei miként és milyen formában érintik zenéjüket, arról nem az ő dolguk beszélni” – vallotta Igor Sztravinszkij, a 20. század talán leguniverzálisabb zeneszerzője.
Igor Fjodorovics Sztravinszkij (oroszul: Игорь Фёдорович Стравинский) a 20. századi zene óriása 1882. június 18-án született a Szentpétervárhoz közeli Oranienbaumban. (Nevének több írásmódja ismert, maga a komponista is használta a Stravinsky, Strawinsky formákat.) Apja, Fjodor Sztravinszkij a Mariinszkij színhá híres basszistája volt, hangjáról Glinka és Rimszkij-Korszakov is elismeréssel nyilatkozott. Anyja szintén énekelt és jól zongorázott. A gazdag zenei háttér ellenére muzsikus szülők nemigen törődtek a gyermek Igor zenei képzésé el: kilenc évesen kezdett el zongorázni és zeneelméletet tanulni. Hamarosan az improvizálás lett egyik legkedvesebb foglalatossága.
Apja nem vette komolyan fia zenei ambícióit, így kívánságára Sztravinszkij beiratkozott a pétervári egyetem jogi fakultására. Itt találkozott Rimszkij-Korszakov legkisebb fiával, majd az ő révén 1902-ben magával a nagy orosz zeneszerzővel is. A mester – miután hallotta Sztravinszkijt játszani -, nem javasolta, hogy a szentpétervári konzervatóriumban tanuljon, ehelyett tanítványává fogadta. A hetente kétszeri tanórák felejthetetlen élményt adtak az ifjú zeneszerzőnek, kapcsolatuk szoros barátsággá mélyült, sőt apja halála utána Rimszkij-Korszakov szinte atyai szerepet játszott életében. 1905-ben, 23 éves korában Sztravinszkij meghozta élete két legfontosabb döntését: eltökélte, hogy teljes mértékben a zenének szenteli magát, és feleségül vette unokatestvérét, Jekatyerina Noszenkót.
„A 20. század talán leguniverzálisabb zeneszerzője minden stílusban otthonosan mozgott, a modern zene teljes eszköztára a birtokában volt.” (Irodalmirádió)
Tűzijáték című zenekari fantáziáját 1908-ban adták elő Szentpétervárott. A nézőtéren ott ült Szergej Gyagilev, az Orosz Balett impresszáriója, akit a hallottak arról győztek meg, hogy csapatából már csak Sztravinszkij hiányzik. Találkozásuk a zeneszerző pályafutásának sorsdöntő eseménye lett, életre szóló barátságuk pedig 1909-ben kezdődött, amikor Gyagilevtől megbízást kapott a Tűzmadár megkomponálására. A táncjáték 1911-es párizsi bemutatója a XX. század zenéjének egyik legjelentősebb eseménye volt. Az előadást, melyben Petruska szerepét Vaszlav Nizsinszkij táncolta, tomboló lelkesedéssel fogadta a közönség, szerzőjének pedig meghozta a hírnevet.
Oroszországba hazatérve hozzálátott a Tavaszi áldozat megkomponálásához. A darabot 1913-ban szintén Párizsban mutatták be példátlan botrány kíséretében, ami igen megviselte. Sztravinszkij már a színrevitellel sem volt elégedett, s ezt csak fokozta, hogy Nizsinszkij a tempót több helyütt lassabbra vette, hogy a bonyolult táncmozdulatok érvényesülhessenek. A komponista betegen tért haza, nagyobb munkához nem volt ereje.
Az első világháború kitörése a Sztravinszkij családot Svájcban érte. Az alkalmi menedékül szolgáló ország végül otthonukká vált, annak ellenére, hogy Oroszország elhagyása után érzett vigasztalhatatlan bánata miatt Sztravinszkij megszállottan utazott, költözött. Végül 1920-ban családjával Franciaországban telepedett le. Ebben az évben mutatta be az Orosz Balett utolsó közös munkájukat, a Pulcinellát, ezután nem fogadott el több megbízást és szakított Gyagilevvel. Amikor az impresszárió 1929-ben meghalt, Sztravinszkij mégis úgy érezte, hogy barátot, testvért gyászol, mert vitáik ellenére közel álltak egymáshoz.
1934-ben megkapta a francia állampolgárságot. 1935-ben nagy sikerű koncertkörúton vett részt az Egyesült Államokban, ezt követően több megbízást kapott Amerikából (C-dúr szimfónia, Kártyajáték-balettzene). Miközben Európa újabb világháború küszöbén állt, Sztravinszkij családját sorozatos tragédiák érték. Először Ludmilla nevű leánya halt meg tüdőbajban, majd eltemette feleségét és anyját, s az ő egészsége is megromlott.
1939-ben átköltözött Amerikába, és ezzel beköszöntött életének napsütötte korszaka. Hosszú nomád élet után végre igazi otthonra lelt, feleségül vette Vera de Bosset orosz színésznőt, akivel haláláig élt boldogan. 1945-ben amerikai állampolgár lett, sikeres volt és gazdag, s immár őszintén mondhatta: második hazájának érzi az Egyesült Államokat. Hihetetlen energiára vall, hogy hajlott korban – csaknem hetvenévesen – írta meg első egész estét betöltő operáját, a Léhaság útját, amely a velencei fesztiválon tertott bemutatón valósággal ámulatba ejtette a közönséget.
Majdnem fél évszázadnyi távollét után, 1962-ben látogatott el a Szovjetunióba, hogy saját műveit vezényelje Leningrádban és Moszkvában. Kitörő lelkesedéssel, hősként fogadták, leningrádi koncertjére harmincezren álltak sorba.
Bár egész életében gyenge volt az egészsége, fáradhatatlanul dolgozott, egyhuzamban néha tizennyolc órát is. Tüdőbaj, tífusz, gyomorvérzés, görcsös fejfájás, sérv felváltva gyötörte, életszeretete mégis legyőzte a betegségeket és öregkoráig biztosította számára az alkotókedvet. 1967-től életereje fokozatosan hanyatlott, már nem komponált, a zene utáni vágyát hanglemezek hallgatásával elégítette ki. 1971. április 6-án hunyt el New York-i otthonában. Testét a San Michele szigetre szállították, s ott az ortodox temetőben barátja, Gyagilev mellé temették.
