„Unom már, hogy megöljem az összes szeretőidet egyszerűbb, ha veled végzek.” Prosper Merimée kalandor és történész, szoknyavadász és zseniális tudós, író volt.
Prosper Merimée nevét elsősorban a Carmen című regénye által ismerjük, azt is azért, mert Bizet nagysikerű operáját nincs ember a Földön, ki ne hallgatta volna már meg legalább egyszer. Pedig Merimée hihetetlen fazon volt, kalandor és történész, szoknyavadász és zseniális tudós, író.
” – José – felelte -, olyasmit kérsz, ami lehetetlen. Én már nem szeretlek téged, te még szeretsz engem, ezért akarsz megölni. (…)
A lába elé borultam, megragadtam a kezét, és a könnyeimmel öntöztem. Eszébe juttattam mind a boldog perceket, melyeket együtt töltöttünk. Megígértem, hogy a kedvéért bandita maradok. Mindent, uram, mindent felkínáltam neki, csak szeressen tovább is. De ő így szólt:
– Szeretni nem tudlak. Veled együtt élni pedig nem akarok.
Elöntött a düh. Kirántottam a késem. Szerettem volna, ha megijed és kegyelmet kér, de ebben a nőben egy démon lakozott.” (Prosper Mérimée: Carmen)
Prosper Mérimée francia író, történész, régész 1803. szeptember 28-án született Párizsban művelt normandiai polgárcsaládból, szülei voltaire-iánus, ateista szellemben nevelték. Jogot tanult, de a nyelvek és az irodalom jobban érdekelték, festészettel is foglalkozott. Először minisztériumi tisztviselő, majd az 1830-as forradalom után a műemléki felügyelőség vezetője lett, itteni munkássága éppoly jelentős, mint írásai. E munkakörben kiélhette utazási szenvedélyét, bejárta Franciaországot, igyekezett megmenteni a pusztuló gótikus épületeket, neki köszönhető sok műemlék helyreállítása. Járt Spanyolországban, Angliában, Olaszországban, Görögországban, a Közel-Keleten, sőt 1854-ben Magyarországon is. Mindenütt a különlegességek és népszokások érdekelték, Pest-Budán a cigányzene és a melegvizű fürdők hatottak rá.
Írásra barátja, Stendhal bíztatta, mindketten műkedvelő írók voltak, nem akartak az írók céhébe tartozni. Irtóztak a romantika hatásvadász eszközeitől, az érzelmek viharától, a színes stílustól – ám annyiban igazi romantikusok, hogy szeretik átverni az olvasót. Mérimée első darabját, a Cromwellt 19 évesen írta. 1825-ben egy kötet gunyoros hangú színdarabot adott ki, Clara Gazul színháza címmel, ezt egy spanyol színésznő műveiként jelentette meg, bizonyos Joseph L’Estrange fordításában. A könyv címlapján Clara Gazul arcképe az írót ábrázolta, a spanyol táncosnők gyöngyös, csipkés jelmezében.
Misztifikáló hajlamának következő eredménye a La Guzla című „illír” ballada-gyűjtemény (a guzla délszláv húros hangszer), melyet az előszó szerint egy dalmáciai olasz gyűjtött és fordított francia prózára. A balladák gyilkosságokról, vérbosszúról és vámpírokról szóltak, Mérimée filológiai jegyzetekkel, variánsokkal, a vámpírokról szóló tudományos értekezéssel, s a fő nótafa, Hyacinthe Maglanovitch képével és életrajzával látta el a könyvet. Mindkét művével megtévesztette a filológusokat, sőt, balladáiból Puskin és Mickiewicz is fordított.
A Guzla Macpherson Ossziánja után a világirodalom legnagyobb hamisítása: a szerző a második kiadás előszavában bevallotta, hogy Dalmáciába és Boszniába akart utazni, de nem volt rá pénze, ezért előre megírta a könyvet, hogy annak jövedelméből utazhasson. Ám ez is misztifikáció: Mérimée voltaképpen az egzotikum iránti romantikus rajongást gúnyolja ki – mint Szerb Antal írja.
Elsősorban a misztikum, a szokatlan és rejtélyes dolgok érdekelték. Walter Scott történelmi regényeinek hatására írta a 36 drámai jelenetből álló La Jacquerie-t a középkori parasztlázadásról, majd IX. Károly uralkodásának krónikáját, a Szent Bertalan éjszakáját. Fantáziája főleg novelláiban mutatkozik meg, ezek sokszor külföldi, spanyol vagy orosz környezetben játszódnak.
Elsőként fordította Puskint, tőle tanulta a kegyetlenség és erőszak megjelenítését s a lélektani háttér feltárását. Hat nyelven beszélt, ötvenévesen tanult meg oroszul, ő fedezte fel az oroszokat a nyugat számára. Levelezett Gogollal és Turgenyevvel, az utóbbival Párizsban barátok lettek.
1833-ban jelent meg Mozaik című novelláskötete, ezt követték kisregényei: a Colomba egy korzikai lány története, aki vérbosszúra kényszeríti bátyját, majd a Carmen, amelyben a hűtlen cigánylányt katona szeretője megöli – híres operájára ihletve Bizet francia zeneszerzőt. Ez legalább annyira cigány-szociográfia, mint romantika, semmi operás nincs benne – ahhoz Bizet zsenije kellett. A Lokisz és A kék szoba című elbeszélései az író vonzalmát mutatják a természetfelettihez. A korzikai című novellájában egy apa megöli fiát, mert az elárulta a család becsületét.
Mérimée nagy társasági életet élt, George Sand és Mme Récamier szalonjába járt, az előbbivel szerelembe is keveredett. Percey Blyth Shelley halála után, felesége, Mary soha nem ment újra férjhez, noha kedvesei között tudhatta például a nagy nőfaló hírében álló ifjú Prosper Mérimée-t is. 1831-ben ismerkedett meg Jeny Dacquinnel, akivel élete végéig levelezett, az anyagot Mérimée halála után, 1874-ben adták ki Levelek egy ismeretlen nőhöz címmel. Francia-, görög-, török- és spanyolországi utazásait Útleírások című kötetében jelentette meg. Történészként és régészként is kiváló, számos történelmi és irodalomtörténeti műve közül Oroszország múltjával foglalkozott Egy kalandor első lépései és A hajdani kozákok című tanulmányaiban.
Az első a trónkövetelő ál-Dimitrij története, a másodikban a Bogdan Hmelnyickij és Sztyenka Razin vezette parasztfelkeléseket dolgozta fel. Már 41 éves korában a „halhatatlanok” közé került: tagja lett a Francia Akadémiának. 1830-ban ismerkedett meg Spanyolországban Montijo gróffal, akinek leánya, Eugénie 1853-ban Franciaország császárnéja lett. Mérimée-t ezután kinevezték szenátornak, bekerült az udvarba, még miniszteri tárcát is kínáltak neki, de nem fogadta el. Nem vált udvaronccá, III. Napóleont kifejezetten nem kedvelte. 1870. szeptember 23-án Cannes-ban halt meg, két héttel a császárság bukása
után.
Mérimée tökélyre emelte a novella műfaját, egyszerűen, természetesen, mégis varázslatosan mesélt. Szuggesztivitása fantasztikus történeteinek is hitelt ad, melyeket mint utazó, közönyös megfigyelő mesél el egy szalon társaságának (Az Ille-i Vénusz, Az etruszk váza). Rájött, hogy a romantikus történet hatásosabb, ha visszafogottan adják elő, könnyedsége és kettős síkú kompozíciói mégis igényes művészi formálás eredményei. A cselekményt egy esemény köré sűríti, néhány vonással portrét rajzol, egy-két gesztussal tár elénk karaktereket, de sokszor csak részleteket és nem a lényeget – ez művészetének korlátja.
