Csajkovszkij orosz zeneszerző 125 éve írt, A diótörő című mesebalettje évtizedek óta a karácsonyi ünneplés elengedhetetlen része.
125 éve, 1892. december 18-án mutatták be először a szentpétervári Mariinszkij Színházban (a szovjet időkben Kirov Balett) Pjotr Iljics Csajkovszkij utolsó balettjét, A diótörőt, amely azóta a világ balettszínpadainak elmaradhatatlan karácsonyi programja.
A diótörő Pjotr Iljics Csajkovszkij utolsó balettje, egyben utolsó színpadi műve. A történet alapjául E. T. A. Hoffmann Diótörő és az egérkirály című meséje szolgált. A történet szerint karácsony éjszakáján kezdődik a jó Diótörő és a gonosz Egérkirály háborúja, és Marika váratlanul a csata kellős közepébe pottyan. Diótörő – akinek valódi kilétét a mese végéig homály fedi – bátorságának és jó szívének köszönhetően legyőzi a gonosz Egérkirályt, s ezzel önmagáról is elhárítja a rontást. Marikát csodálatos utazásra viszi a játékok országába, ahol a bűvös képzelet uralkodik.
Ivan Vszevolozsszkij, a Cári Színházak főigazgatója Marius Petipa koreográfussal olyan balettet szeretett volna rendeztetni, amely minden addigit felülmúl. Mivel kiváló jelmeztervező volt, pompázatos jelmezeket kívánt felvonultatni. A Hoffmann-mese Alexander Dumas által átírt változatát adta oda Petipának; már a francia író sem követte híven az eredeti történetet, de Petipa még inkább eltért tőle. Két képre osztotta a balettet, az első a karácsonyest, de a másodikban – máshogyan szőve a mese fonalát – a helyszín Cukorország lett.
Csajkovszkij nem túlságosan nagy lelkesedéssel állt neki a mű megzenésítéséhez, attól tartott, hogy a pazar díszletek és jelmezek, amelyeket a főigazgató elképzelt, veszélyeztetik a zene átélését. Ugyanakkor elég érdekesnek találta a mesetémát, ezért elfogadta a felkérést. Rövid idő alatt, 1892 elejére elkészült a zenével.
A balettből egy kivonatot, A diótörő szvitet már március 7-én bemutatták egy szentpétervári koncerten. A hangszerelés érdekessége, hogy cselesztát is alkalmazott. A teljes mű bemutatójára 1892. december 18-án került sor a Mariinszkij Színházban.
A képen: Stanislava Belinskaya (Clara), Lydia Rubtsova (Marianna), Vasily Stukolkin (Fritz), 1892
A diótörő első, Petipa által tervezett változatában a színen cukrok, karamellek, marcipánok, mézeskalácsok és egyéb édességek voltak láthatók, amikor felgördült a függöny. Csajkovszkij zsenialitása kellett ahhoz, hogy a figurákhoz ne szirupos, hanem költészettel teli zene szülessen. Az első koreográfiában egy kivétellel gyerekek táncolták a mesebalettet.
1919-ben Alekszandr Gorszkij újította fel a darabot, ő szőtte bele a történetbe a szerelmi szálat, Mária hercegnő és a Herceg szerepét felnőtt táncosokra osztotta, és az ő újítása az is, hogy a darab végén kiderül: a mese Marika álma volt.
A történet új mozzanatait később tévesen a darabot világhírűvé tevő Vaszilij Vajnonennek tulajdonították, aki csaknem fél évszázaddal az ősbemutató után, 1934-ben alkotta meg az új A diótörőt. Vajnonen, a Mariinszkij Balett, majd később a Bolsoj koreográfusa indította világkörüli útjára a balettet. Úgy vitte színpadra a művet, hogy a zene mondanivalóját igyekezett híven megjeleníteni a cselekmény eltáncolásával. Az ő változata és azon alapuló kivételes tehetségek – Rudolf Nurejev, George Balanchine – koreográfiái folyamatosan több társulat repertoárján szerepelnek szerte a világon.
A történet Stahlbaum tanácsos házában játszódik karácsony este, a vendégek egyike Drosselmeyer, a család öreg barátja, ő hozza a diótörő babát, amelyet Stahlbaum kislánya, Marika kap meg. A történet kibontakozása a kislány álma: megelevenednek az izgalmas este szereplői, alakjai. Marika fából faragott diótörő bábúja gyönyörű hercegként lép elő, aki magával viszi a lányt egy varázslatos utazásra. Indulás előtt azonban meg kell küzdeniük az Egérkirállyal, aki hadsereget küld Marika ellen. A darab végén a kislány felébred, és boldogan öleli magához a Diótörő bábut.
A diótörő nyugati stílusú nagypolgári környezetben játszódik, német nevekkel. Mindez nem volt idegen a cári világtól, de a forradalom után sem vetették el, a balett csipkés, könnyed, nagyon is polgári világa kedvelt, támogatott és exportképes műfaj volt a szovjet időkben is.
