Nem könnyű ma olyan Shakespeare-t színpadra rakni, amire a közönség és a kritika is felkapja a fejét. A tatabányai Jászai Mari Színház és a Szkéné Macbeth-je ilyen.
A Macbeth a Szkénében – a tatabányai Jászai Mari Színház és a Szkéné közös produkciója
A Macbeth az egyik legkomorabb, de közel sem a legjobb Shakespeare-mű: a fékevesztett hatalomvágy és a bűntudatba őrülés drámája felett kicsit elketyegett az idő. Ha előbbiről néznénk tanulmányt, a III. Richárdra ülünk be, ha utóbbiról, akkor vélhetően nem az avoni hattyú életművéből válogatunk. A Jászai Mari Színház és a Szkéné Színház értő produkciója mégis bivalyerősen gyalulja le kellemetlen prekoncepcióinkat, mivel olyan sodró lendületű, látomásos és rémálomszerű tablóba csomagolta a többszáz éves történetet, amely egyszerre dicséri a rendező (Szikszai Rémusz), a díszlettervező (Fekete Anna) és a színészek tehetségét, képzelőerejét.
Az adaptáció három fordítást használ, a huszadik század és a jelen három különböző szakaszának nyelvét, hangnemét, verses vagy prózai formáját gyúrta új kompozícióba (Szabó Lőrinc, Kállay Géza, Szabó Stein Imre munkái). A szöveg ezt nemcsak gond nélkül kibírja, de hasznára is válik. A részeg kapuőr ébredését kísérő, miafaszomoktól hemzsegő, nézőtérre kiszólogatós monológ például nemcsak meghökkentően érkezik a veretes szabó lőrinci sorok után, de a jelennel leginkább összecsengő indulat a gyorsan elavuló és megújuló szleng frissessége miatt egyrészt jól mondható, másrészt nézőként sokkal átélhetőbb (ugyanígy Macbeth szájába jobban illik az archaikus, verses textus).
Nincs szó hűtlen adaptációról, az előadás szerencsésen hanyagolja a pamfletszerű áthallásozást – működésbe lép az magától, ha kell -, a dráma világa mégsem letűnt kor, nem zárvány, inkább az őrület belső univerzuma, amely sokszor valóságosabb a külsőnél. Nagypál Gábor Macbeth-je pedig első feltűnésétől mészkősírba hullásáig politikusabb és aktuálisabb, mint valaha. Nagypál alakítása az előadás tartópillére, vonzó, magabiztos férfitestből zuhan alá a sziszegő elmebaj poklába. Méltó partnere Danis Lídia, akinek belsejéből nem csak önzés és hatalomvágy sarjad: őszintén szereti a férjét, csupa jót akar kettejüknek, és későn veszi észre, hogy toxikus szerelmével másokon kívül saját lelküket is elpusztította – megrendítő például, ahogy öngyilkossága előtt Cseh Tamást énekel egy porladó csecsemőfélét ringatva. De mindenki vállvetve dolgozik a közös sikerért – Crespo Rodrigo, Dévai Balázs, Király Attila, Maróti Attila, Mikola Gergő, Crespo Antonio. Néhány társulati tag több szerepet alakít, gyakran az ellentétek logikája mentén: Kardos Róbert például egyszerre Duncan király és a részeg kapuőr, Pilnay Sára és Szakács Hajnalka vészbanya, álprosti, terhes feleség, megerőszakolt lány. Pilnay, Szakács és Figeczky Bence a létezés transzcendens, nem evilági szintjén válnak az előadás részévé: mászó, vonagló, botladozó testük precízen illeszkedik a lázálommal átitatott díszlet és a hús-vér szereplők kulisszájába, a látványt és a dikciót kántálással, lúdbőröztető énekkel, sziszegéssel és egyéb vokális truvájokkal körítve.
A színpadkép szerkezeti koncepciója a belső őrület kivetülése, ennek megfelelően hallucinatív, hagymázas, tébolyult, és folyamatos mozgásban van. A világításnak, a sötétből félhomályba vagy fénybe merítkezésnek olyan hangsúlyos szerep jut, mint egy expresszionista némafilmben, a gomolygó füst, a jelenetváltások pillanatában feldübörgő zene hatásosan teremti meg a végzet atmoszféráját. Szikszaiéknak remekül áll a mértéktartó kockázatvállalás: kilépnek a kényelmes cselekvési mezőből, de nem válnak öncélú látványbűvészekké. A kidolgozott vizuális szimbólumrendszer ötletes és többnyire mentes a túlhajtott elvontságtól, a díszletelemek variálhatók, mozgathatók, jelképszerűek és konkrétak – mikor mire van szükség. Nagypál Gábor súlyos színészi jelenléte mellett az előadás tárgyi tartópillérei az élükre állított, szarkofágra emlékeztető, különböző funkciókat ellátó téglatestek. Organikusan épülnek be a játéktérbe, segítségükkel új tárgyak, új helyszínek képződnek, hullik belőlük a por, ide-oda száguldanak a színpadon, váratlanul eldőlnek, fejek, karok, lábak másznak elő belőlük, emberek tűnnek el a mélyükben (bár néha csak annyi a szerepük, hogy kitakarják a ki-bejövő színészeket, tartalmilag ilyenkor hasznosulnak legkevésbé). Mankókkal közlekedő, előrehulló hajkoronától arctalanná váló, démoni figurák fokozzák ennek a képtelenül nyomasztó világnak a rettenetét, a hatáskeltést a horror elemeivel stimulálva. A második felvonásra még egy mini bábelőadás is jut, s nincs kétség, a nők, a gyerekek és a csecsemők is a hatalom csizmái alatt végzik, azaz tébolyult korokban korra, nemre tekintet nélkül mindenki életveszélyben forog.
Ezen a ponton a kritikus gondolkodóba esik, vajon nem tévelyeg-e az előadás végül mégis a vizuális hatáskeltés bűvöletének csapdájába, magyarán: nem túltolt-e a forma a tartalom rovására? A válasz a cikk elején felvetett kérdésre adott válaszban rejtőzik: a Macbeth talán túl egysíkú komplex módon gonosz jelenünk ábrázolására, viszont ezzel az expresszív narratívával megtalálta a maga helyét a bomlásnak indult tudat belső univerzumában, nem zárva ki a rendszerkritikus olvasatot sem. Helyenként valóban önmaga fölé nő, de még így is elmondható, hogy átgondolt, egységesen kidolgozott, izgalmas előadás született.
Hegedüs Barbara
Fotók: Prokl Violetta
