„Én már akkor vörös voltam, mikor még azt sem tudták, mi a kommunizmus!” A XX. század egyik legnagyobb magyar komikus művésze semmi mást nem akart, csak nevettetni. Kabos László színész-komikusra emlékezünk.
„Kisgyerekkoromban bohóc akartam lenni. Rajongtam a cirkuszért. Ha cirkuszosok felverték a sátrukat, már rohantam, otthon sem lehetett tartani. Segítettem felverni a cölöpöket, cipeltem a ponyvát az áhított potyajegyért. Ám a cirkuszrajongásomból otthon nem lett cirkusz. Azt sem vették komolyan, hogy bohóc akarok lenni. De amikor bejelentettem, hogy felutazom Pestre, és színész leszek, akkor már kezdtek furcsa szemmel nézni. Egy unokabátyám vett magához. Az ő tanácsára beiratkoztam a Kertészképző Intézetbe, hogy legyen valami „tisztességes” szakmám. A virágkertészkedéssel nem is volt bajom akkoriban, hanem azokkal, akik elültették a világban a gyűlölet magvait. Ezekből, a magvakból kelt ki az a rettenetes háború, amely elpusztította családom nagy részét, és kis híján engem is.”
Kabos László Jászai Mari-díjas színész, komikus, a nevettetés mestere, akit kis Kabosként zárt szívébe a közönség az elmúlt évtizedekben 1923. szeptember 28-án született és 2004. szeptember 26-án hunyt el. A jelző nem termetére utalt, hanem megkülönböztetés Kabos Gyula keresztnevű névrokonától, a XX. század első felének legendás moziszínészétől.
1923-ban Sárváron született, eredetileg Krausznak hívták. Apja lókereskedő volt. Kertésznek tanult, de nem önként választotta ezt a szakmát, hanem a kényszer vitte rá, ugyanis az akkori nehéz időkben az a hír járta, hogy aki mezőgazdasági munkát végez, nem deportálják. Nem így történt, Mauthausenbe vitték, ahonnan szerencsésen hazakerült. (Édesanyjáék nyolcan, édesapjáék kilencen testvérek, valamennyien lágerbe kerültek.) Apja nem élte túl a deportálást, bár a háború után sokáig reménykedtek, hátha hazajön. Amikor bizonyossá vált, hogy hiába várják, édesanyja úgy döntött, hogy kimegy a család Amerikába, ahol rokonaik éltek. Csak ő maradt itthon a családból, mert színész akart lenni. Öt évet adott magának arra, hogy ez az álma teljesüljön, ha nem sikerült volna, valószínűleg ő is emigrál.
A Kiskabos
Kertészeti főiskolára járt, internátusban lakott, s az önképzőköri előadásokon, kabarékban, vidám darabokban ő volt a jópofa. A világháború után Bálint Lajos, a Nemzeti Színház rendezője, dramaturgja tanította őt a színészmesterségre. Kabos László akkor még nem sejtette, hogy kabarészínész lesz belőle, ez később alakult így.
Bálint Lajos felvetésére választott a Krausz helyett művésznevet, először a Koós névre gondolt, de mivel a Pódium társulatában már ott dolgozott Koós Olga, így tiszteletből másfelé kezdett tapogatózni. Miután Kabos Gyula, a nagy komikus oldalági rokona (Krausz lányt, édesapja egyik húgát vette nőül Kabos Gyula), így a nagy komikus iránti tiszteletből ő is felveszi a Kabos nevet. Így született meg a Kiskabos név, amelyet a hajára való tekintettel még egy vörös jelzővel is gyakran ellátnak.
Parodistaként kezdte pályáját, 1946-ban a Pódium Kabaré színpadán lépett fel először. Nemcsak a Nagymező utcai deszkákon nevettette meg a közönséget, hanem a háború utáni idők úgynevezett tömbmulatságain: a bérházak udvarán Csortos-, Gózon-, Jávor-utánzásait élvezhették a lakók. A Vígszínház és a Kamara Varieté után 1951-ben a Vidám Színpadhoz szerződött. Salamon Béla, Kazal László, Latabár Árpád mellett az egyik legnépszerűbb komikus lett, kabarészerepekben, vígjátékokban és bohózatokban egyaránt magával ragadta a közönséget. Szívesen élt harsány, ripacs eszközökkel, miközben a kisember elesettségét is mindig bemutatta.
Nélküle nem létezett Vidám Színpad. Magánszámaival járta az országot és a nagyvilág magyarok lakta városait, a vöröshajú kis Kabos fellépése mindenütt teltházakat vonzott. Külsejét is kipécéző öniróniája, jellegzetes kikacsintása a közönségre és gyakran alkalmazott színészi fortélya: a tréfáiba belenevetés – mintha már ő sem bírná ki kacagás nélkül – nem maradt hatástalan a rekeszizmokra. Rádióban, televízióban is gyakran élvezhettük műsorszámait, de láthattuk őt a moziban is.
A mozivásznon először az 1949-ben készült Janika című filmben bukkant fel alakja, majd számos mulatságos kis epizódszerepet játszott. Hintsch György két filmjét is az ő színészi alkatára szabta: A Veréb is madárban – amely 1968-ban készült – egy Kaliforniából gazdagon hazatért és itthon élő szürke kisember ikerpár kettős szerepét játszotta el. A szerepcseréből adódó komikus jelenetek sora nagy közönségsikert aratott. Csak ehhez képest volt kevésbé sikeres az 1973-ban forgatott Hét tonna dollár, amelyben Kabos különös álmában furcsa kalandokat átélő bohóc volt.
Filmen és – fiatalabb korában – az életben is gyönyörű nők vették körül. 38 éves korában megnősült, de a házasság másfél év után válással végződött. Hosszú ideje volt társa Urbán Erika színésznő. Nem adatott meg neki, hogy gyermeke legyen, pedig imádta a gyerekeket. A súlyos betegségen átesett Kabos Lászlót 1958-ban Jászai Mari-díjjal, 1983-ban érdemes művész címmel tüntették ki.
Utolsó sajtóinterjúi egyikében így összegez: „- Elégedett? – Én igen. Tulajdonképpen azért, hogy megértem ezt a kort, nem kutyafüle, szabadjon mondani, ezt nem mindenki éri meg. Én most már itt vagyok, sikeres voltam, boldog volt a magánéletem, és mindent eljátszottam, ami ebben a műfajban jelent valamit.” (MGP, Népszabadság, 2004. szeptember 27.)
https://www.youtube.com/watch?v=ol2SHUhbDqE
