Egy interjúban arra a kérdésre, hogyan jellemezné magát, egy mondatban így válaszolt: „egy fiú a térről, egy álmodozó, egy mozirajongó és monomániás fráter, aki megy a maga útján”. A XX. század egyik legjelentősebb magyar prózaírója, Mándy Iván 95 éves lenne.
1918. december 23-án látta meg a napvilágot Mándy Iván Kossuth-díjas író, a Régi idők mozija és a Csutak-regények szerzője, a Szerelmesfilm egyik színésze. Budapesten született, ez a város volt lakhelye, műveinek ihletője.
Hírlapíró apja – afféle bohém csodabogár, számtalan anekdota hőse – mindenhová magával vitte fiát, szerkesztőségekbe, kávéházakba, moziba, futballmérkőzésekre. A fiú jobban kedvelte ezeket a helyeket, mint az iskolát, amelyből 16 éves korában kimaradt és soha nem is érettségizett le. Írni viszont, atyai hatásra, korán kezdett, első novelláját a negyvenes évek elején Schöpflin Aladár közölte a Tükör című folyóiratban, majd 1943-ban megjelent első kötete Csőszház címmel. A háború idején a Reggeli Magyarországnál volt a sportrovat szerkesztője, noha saját bevallása szerint a focin kívül semmihez sem értett.
Csutak és a többiek
1945 után egy ideig az akkor elindult Magyarok című lapba írogatott, majd az 1946-ban megjelent Újhold című folyóirat egyik társszerkesztője lett, Pilinszky János, Rába György és Lengyel Balázs mellett. A lapot 1948-ban l’art pour l’art művészkedés vádjával ellehetetlenítették, íróit elhallgattatták, háttérbe szorították. Nyilvánvalóvá vált, hogy a politikai fordulat miatt, a beköszönő diktatúra rendjébe, ahogyan az újholdasok többsége, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Pilinszky János, Lengyel Balázs vagy Szabó Magda sem fért be, úgy Mándy is inkább az elhallgatottak listájára került, illetve ő maga is az elhallgatást vállalta, mintsem a rendszer kiszolgálását.
Mándyban ekkor alakult ki a későbbi írásaiban is szinte állandóan érzékelhető sértettségi állapot. 1952-ben rövid ideig a Népszava Könyvkiadónál lektor volt, a Népművelési Intézetben műsorfüzeteket szerkesztett, de 1954-ben onnan is elbocsátották.
Az „éhenhalástól” az Ifjúsági Rádió mentette meg, amelynek gyöngécske hangjátékokat dolgozott át előadhatóvá. Ebben az időben kezdett ifjúsági regényeket írni, ekkor keletkeztek a máig közkedvelt Csutak-sorozat darabjai: Csutak színre lép, Csutak és a szürke ló, Csutak a mikrofon előtt.
„Néhány sor az ötvenes évekből. Jegyzetek. Addig soha nem jegyzeteltem le semmit. Maga a novella a jegyzet. Azok a kusza, vázlatos novellák. Vagy ahogy egy kritikus írta: M. I. a regénye helyett a jegyzeteit küldte a nyomdába. De akkor már régen nem küldtem semmit sehova. Akkor… azokban az években. Csak ez a notesz fogadta be írásaimat. Ha mégis le akartam kaparni valamit abból, amit láttam, hallottam, álmodtam. Egy arcot, egy mozdulatot, egy házfalat. Mindezt gyorsan, észveszejtő sebességgel. Hiszen talán ez az utolsó lehetőség.” (Mándy Iván: Szürke notesz)
A hallgatás éveiben írt műveit egy nagy bőröndben őrizte. Kifogástalan eleganciájú alakja gyakran feltűnt a kávéházakban, ahol apró cetlikre jegyezte láttató erejű tőmondatait, amelyekből írásait felépítette. Műveinek színtere a Tisza Kálmán, a Mátyás és a Teleki tér határolta háromszög volt, a szürke bérházak, kocsmák, mosodák, trafikok, liftek, vécék, uszodák, mozik. E tájakat népesítették be „hősei”: a kisemberek, a félrecsúszott egzisztenciák, a „pálya szélén rekedtek”, a kisemmizettek, a mindig vesztesek. A hatvanas évek közepétől műveit sorra kiadták (Régi idők mozija, A pálya szélén, Átkelés, Magukra maradtak), s 1969-ben József Attila-, majd 1988-ban Kossuth-díjat is kapott.
„Egy másik színhely. Balázsék lakása. Idő: ugyanaz, 1951. Személyek: Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Pilinszky János és én. Ittuk a feketét. Beszélgettünk. Hallgattunk. A kitaszítottak. (Ünnepélyesen.) A lepasszoltak. (Kevésbé ünnepélyesen.) Írásaink már rég nem jelentek meg. Csak átírásaink. A nagy átíró korszak!” (Mándy Iván: Átkelés)
A mozit nagyon szerette, Tati, Fellini voltak kedves rendezői, s írásai is több rendezőt megihlettek. Legsikerültebb filmje, a Sándor Pál rendezte Régi idők focija volt, amelyből szállóigévé lett, hogy „Kell egy csapat”.
„Megnyílt az utca felőli ajtó. Fény tört be a moziba vékony, poros sugárban.
Valamilyen nyár tört be a rézsútos, poros fénnyel. Füstölt a fény, ahogy lassan sodorta maga előtt az erkélyeket, a páholyokat és a földszint széksorait.
Egy fiú állt az ajtóban. Nem mert bejönni, és elmenni se tudott. Egy-egy pillanatra szétoszlott a füst, és akkor mintha széksorokat látott volna, üres széksorokat, hajóhintaszerű páholyokat és mindennek a mélyén valami ködösen lebegő, fehér foltot.
A fiú nem mert bejönni, és elmenni se tudott. Állt és bámult.
– Mozi … egy igazi mozi!” (Mándy Iván: A mozi)
1971-ben megnősült, felesége Simon Judit orvosnő védett, békés otthont teremtett az írónak az otthontalanság évtizedei után. A rendszerváltás után sem csatlakozott egyetlen politikai erőhöz sem, tisztségei azonban megsokasodtak. A kilencvenes évek elején részt vett a felpezsdülő irodalmi-művészeti életben, előbb a Holmi című lap szerkesztőbizottságának tagja, majd a Rónay György-díj kuratóriumának elnöke, 1992-től pedig a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia elnöke volt. 1995. október 6-án hunyt el Budapesten.
Egy 1987-es interjúban arra a kérdésre, hogyan jellemezné magát, egy mondatban így válaszolt: „egy fiú a térről, egy álmodozó, egy mozirajongó és monomániás fráter, aki megy a maga útján.”
