„A kisszínpadok produkciói majdnem mindig emlékezetesebbek, mint a nagyszínpados haknik, a kevésbé ismert előadók kraftban, lelkesedésben köröket vernek a flegma, túlárazott sztárokra.” Hegedüs Barbara beszámolója a 26. Sziget Fesztivál ötödik és hetedik napjáról.
A Sziget ötödik és hetedik napja
Nem igaz, hogy kis gázsi, kis zene, nagy gázsi pedig… tudjuk. A kisszínpadok produkciói majdnem mindig emlékezetesebbek, mint a nagyszínpados haknik, a kevésbé ismert előadók kraftban, lelkesedésben köröket vernek a flegma, túlárazott sztárokra. Jó példa volt erre a pénteki Les Negresses Vertes, és még jobb a vasárnapi Varttina, fellépésük fényét ráadásul egy személyes családi élmény emelte még magasabbra. Ja, vihar is volt, és az Artic Monkeys tizenöt perccel játszott többet a megengedettnél.
Vasárnap végre eljutok a VIP sátorba, amely azon kívül, hogy szuper, bár fedetlen kilátást biztosít a Nagyszínpadra, az égvilágon semmi plusszal nem szolgál: másnapos sajtósok, foltos kanapék, közepes DJ-k gyűjtőhelye. Innen nézek bele Noel Gallagher koncertjének elejébe, mely britpoposan forr, ahogy a kilencvenes években is: Noel a harmincöt fok ellenére kabátban vonaglik, és pont olyan a haja, mint húsz évvel ezelőtt. Hiába, a Sziget vonzódik az öregecske sztárokhoz.
Az igazi magnum opusokra (Don’t look back in Anger, Wonderwall) nem várok, hanem átmegyek a Világzenei Színpadhoz kedvenc finn bandám koncertjére. Két húszéves testvérem is csatlakozik, akiket kétéves koruk táján megfertőztem a Varttina-imádattal: készült róluk egy videófelvétel is, amint a Mammót üvöltik a bili mellett, halandzsanyelven, de teljes átéléssel. Most kíváncsiak lettek, mégis mivel szívatta őket a hülye nagytesójuk, amikor még nem tudták magukat megvédeni.
A Varttina tagjai kicsit megöregedtek és kiegészültek egy Paleface nevű rapperrel, akiből időnként leplezetlenül tör elő a maszkulin agresszió – ez a Varttina-lányok mellett több mint meglepő -, máskor alázatosan megbúvik a trió árnyékában, ilyenkor szeretjük. A koncert amúgy magával ragadó és nagyon vagány: három szilárd, erős és tiszta hang keresztezve a leplezetlen színpadi örömmel és áradó flow-val – az egyik énekes időnként funkciótlanul ugrál a magasba fékezhetetlen jókedvében – bőven elég a kirobbanó sikerhez. Az ikrek a Mammót várják, de hamar ráéreznek, hogy egy hiphop-szám és egy karéli népdal közé ez most nehezen illeszthető be, úgyhogy távoznak az esti Dua Lipára, én meg a hévhez.
Kedd a zárónap, a Csónakházban várjuk a lecsapni készülő vihart. Miután kihalásztuk az italunkból az összes levelet, amit a szél belefújt, lenyeltünk több kiló port és esővizet ittunk rá, szakadó zivatarban végignéztük a philadelphiai The War on Drugs – azaz Adam Granduciel – koncertjét, akiktől a Paint háromszázszor hallgattuk meg az utóbbi hónapban. Nagy meglepetésre a számot az első tíz percben lenyomják, de ettől még szeretjük a koncert folytatását is. Az együttes egyáltalán nem akarja megvenni a közönséget, jól elvannak odafent a saját zenéjükkel, nekem mégis fület gyönyörködtető időutazás ez a hetven perc (ráadás sajnos nem volt, ez fekete pont). A loboncos frizurájú gitáros-énekes Granduciel férfias romantikája, visszafogott karizmája elvitathatatlan, a zene kicsit indie-s, kicsit Dire Straits-es, kicsit Chris Reás – igazán megérdemeltek volna kicsit jobb hangosítást is. A nosztalgiaflesstől bepárásodnak a szemeim, szerencse, hogy az esőkabát eltakarja.
Az Arctic Monkeys az utolsó nap headlinere. Engem nem kötnek le igazán, unalmas, akkurátus bulit szolgáltatnak, és jól szólnak ugyan, de minden plusz hiányzik belőlük, amitől egy koncert több lesz a tanárosan korrektnél. Alex Turner sem az a közönségbarát rockzenész-fajta, nincs kontaktus, nincs énekeltetés, vagy integetés (na jó, a búcsúnál egy kisujjnyi), hideg az egész produkció, mint egy képlet. Persze minden tiszteletem az együttesé, amiért színpadon marad a kötelező időn túl is, és letol még vagy három számot – nem emlékszem, akadt-e hasonló eset a Sziget történetében, legalábbis az üzletibb szellemű idők óta.
Levezetésképp belenézünk a Magic Mirror fülledt berlini dekadenciát idéző műsorába, és elcsípjük a háromórás Müller Péter-koncert végét, aki olyan frissen ugrabugrál és énekel a Petőfi Színpadon, mintha délután hat lenne. Ennyi. Közben ráakadunk a nézőtéren néhány ismerősre is, pedig azt hittem – több magyar vendég ide vagy oda -, ez az élmény az idei Sziget kínálatából hiányozni fog.
Az eső ugyan elállt, de minden utcácskát, sarkot, szegletet elborít a sár, a cipő beleragad a latyakba, a fesztiválozók feltorlódnak pocsolyakerülgetés közben. Teljes a közlekedési káosz. Inkább elbúcsúzunk.
Hegedüs Barbara
