„A képzelőerő mindennek az alapja. Ez az, ami bepillantást enged a jövőbe”. Bár elméleteit nagyon kevesen értették, a közvélemény szemében ő lett „a” tudós. 70 éve, 1955. április 18-án halt meg Albert Einstein, a relativitáselmélet s a modern fizikai világkép megalkotója, akinek nagyszerű egyénisége, tudós zsenije a mai napig nagy hatással van a világra.
„Az élet értelméről
Mi az értelme létezésünknek és mi értelme egyáltalán az élőlények életének? Erre a kérdésre válaszolni tudni nem egyéb mint vallásosnak lenni. Te azt kérded: van egyáltalán értelme ezt kérdezni?
Mire én azt felelem: aki saját és embertársai életét értelmetlennek találja, az nemcsak boldogtalan, hanem arra is alig képes, hogy éljen.” (Albert Einstein: Hogyan látom a világot?)
Albert Einstein 1879. március 14-én született. Beszélni csak későn tanult meg, így komolyan azt gondolták róla, hogy szellemileg visszamaradott. A gimnáziumban csak a matematika érdekelte, végül eltanácsolták – a tudomány leghíresebb bukott tanulóját tanára így bocsátotta útjára: „Soha nem viszed semmire, Einstein.” Végül a Svájci Szabadalmi Hivatal előadója lett, s a tudományos világtól elzárva, papír és ceruza segítségével dolgozta ki korszakalkotó elméleteit.
„Egy tétel akkor igaz, ha valamely logikai rendszerben az elfogadott szabályok szerint levezethető. Egy rendszer igazságtartalma attól függ, hogy a tapasztalatok összességéhez mekkora biztossággal és teljességgel rendelhető hozzá. Igaz tétel az „igazát” attól a rendszertől nyeri, amelyhez tartozik.” (Albert Einstein: Válogatott tanulmányok)
1921-ben, immár tekintélyes berlini kutatóként megkapta a fizikai Nobel-díjat, de a közhiedelemmel szemben nem az akkoriban még vitatott relativitáselméletért – az indoklásban fényelektromos törvénye és elméleti fizikai munkássága szerepel. Hitt abban, hogy „az út, a kutatás a lényeg, a cél csupán csak egy cél”. Egyszer állítólag azt mondta, hogy szeret utazni, de gyűlöl megérkezni.
Noha alapjába véve visszahúzódó ember volt, Einstein ideális tárgya lett a riporterek, fotográfusok és a népszerűséget éltetők számára, akikkel sajátos szimbiózisban élt. Számukra a férfi látványosabb volt elméleteinél, mítosza pedig érdekesebb, mint maga az ember. Ha valaki a foglalkozása iránt érdeklődött, így válaszolt: „fotómodell vagyok”. Azon kevés természettudósok egyike, aki nem a tudomány burkában élte le az életét, hanem tudatosan részt vett a társadalmi életben, és ha kellett barikádra vonult egy ügy érdekében.
Hiába ünnepelte azonban a tudományos világ, a német antiszemiták célkeresztjébe került, főként azután, hogy csatlakozott a cionista mozgalomhoz. (Életében a vallás alig játszott szerepet, de zsidóságát vállalta.) Hitler hatalomra jutásakor Kaliforniában tanított, s többé nem tért haza. 1940-ben felvette az amerikai állampolgárságot, haláláig a Princeton Egyetem professzora volt. 1955. április 18-án halt meg Princetonban.
1905-ben jelent meg négy cikke, amely alapjában változtatta meg az addigi világképet.
Az első elméletileg magyarázta meg a folyadékokban lebegő szemcsék véletlenszerű hőmozgását. A második felvetette, hogy a fény különálló kvantumokból (fotonokból) áll, amelyeknek a hullámjelleg mellett részecskékre jellemző tulajdonságai vannak. A harmadik kimondta a tömeg és az energia egyenértékűségét (E=mc2), a negyedik szerint ha a fény sebessége minden vonatkozási rendszerben azonos, akkor az idő és a mozgás is viszonylagos a megfigyelőhöz képest – a speciális relativitáselmélet általánosította a newtoni mechanikát.
„Változatos alakú épület a tudomány temploma. Nagyon különbözők a benne járkáló emberek és azok a szellemi indítékok, amelyek őket e templomba vezették. Jó néhányan fölényes szellemi erejük örömteli érzésével foglalkoznak a tudománnyal; az ő számukra a tudomány a hozzájuk illő sport, amely az erő élményét adja és a becsvágy kielégülését eredményezi; de olyanok is sokan vannak a templomban, akik csak utilitárius célokból áldozzák fel agyuk zsírját oltárain.” (Albert Einstein: Válogatott tanulmányok)
1913-ban dolgozta ki az általános relativitáselméletet. Eszerint a természeti törvények leírására bármely vonatkoztatási rendszer alkalmas, bármilyen legyen is a mozgásállapota. Később megállapította, hogy a gravitáció nem erő, hanem a téridő görbülete, amelyet a tömeg jelenléte idéz elő.
Einstein magánéletében gyakran történtek viharos jelenetek, lázadó, kompromisszumokat nem ismerő természetét, és annak a megszállottságnak, amellyel egész életében az univerzum titkait kutatta ma pozitív csengése van, noha minden bizonnyal nehéz lehetett mellette, illetve vele élni.
Élete végén egységes térelméletet, az univerzumot leíró világtörvényt kívánt felállítani, ami ugyan nem sikerült, de Heisenberg ekkor ismerte fel, hogy az elemi részecskék helyét és sebességét nem lehet egyszerre meghatározni. Einstein ezt az elvet nem fogadta el, úgy vélte, hogy „Isten nem szerencsejátékos”. Vallotta: „Akkor szeretnék elmenni, amikor én akarok – magyarázta. – Ízléstelen dolog az életet mesterségesen meghosszabbítani.” – Régóta hitte: az ember orvosi segítség nélkül is képes meghalni.
Bár elméleteit nagyon kevesen értették, a közvélemény szemében ő lett „a” tudós. Einstein ráadásul megfelelt a szórakozott tudósról kialakult képnek is: kiválóan hegedült, és még hírnevének tetőfokán is harmadosztályú vasúti kocsin közlekedett, hóna alatt a hegedűvel.
