A szálkás-érzelmes filmszatíra színpadi remake-jét ifjabb Vidnyánszky Attila szőröstül-bőröstül elviszi a hátán: neki köszönhető, hogy a projekt szájbarágósabb poénjait és közhelyes megoldásait is jól viseljük.
A diktátor a Vígszínházban
1940-ben akkorát szólt A diktátor, hogy Chaplint önkéntes száműzetésbe nyaggatták miatta az amerikai hatóságok. Látnoknak járó hozsanna helyett megkapta, hogy háborús uszító, aki feleslegesen csinálja a fesztivált a világ legbiztonságosabb (a német gazdasággal amúgy egész jó viszonyt ápoló) országában. Aztán kiderült persze, hogy a politikussal szemben mindig a művésznek van igaza: az igazság felismerése bele is került pár háborús évbe és néhány millió áldozatba.
De szükség van ma Magyarországon hasonlóan borúlátó próféciákra? Vagy a Víg diktátora nem igazán akar állást foglalni, a cél mindössze a szellemidézés és a profi szórakoztatás?
Nagy valószínűséggel mindkét kérdésre igen a válasz, az utóbbira határozottabban. Eszenyi Enikő rendezése a Magyar táncok-jelenettel rúgja be az előadás motorját (emlékszünk rá, Chaplin Brahms ritmusára borotválja meg a riadtan pislogó delikvenst valahol a film közepe táján). Ez igen hangulatos kezdés, de helykijelölő szerepe is lehet – bizony jól érzi a kedves néző, a történet de facto ITT ÉS MOST is játszódhatna. A narrátor (Ember Márk) fanyar kommunikációja, a szereplők néhány burkolt kiszólása, kacsingatása, nézőtérrel való kapcsolatfelvétele szintén rezonálgat aktuálpolitikai visszásságokra és bír némi alig kódolt rendszerkritikával, még ha igazi tét nélkül és a konkrétumokat mellőzve is teszi, többé-kevésbé megmaradva az általánosság, vagy ha jobban tetszik, egyetemesség szintjén. A becsattogó színészek egy ízben hátulról, a nézőtérre borítva húzzák a színpadra a hatalmas vörös diktátori lobogót, és sokan nevetéssel és tapssal díjazták, amikor Vidnyánszky azt ordítozta egy repülőgépen egyensúlyozva, hogy „ezt a kormányt nem lehet elengedni” – nekem túl direkt volt a pillanat, bár mérsékelte Ember Márk V-Effektes kontrája, aki a színpadi takarásból behajolva gyorsan elnézést kért.
A rendezés a mát, pontosabban a filmváltozat óta eltelt évtizedeket mégis óvatosan, szőrmentén, néhány geg erejéig kezeli csak. Sok tekintetben csapdába ejti, a múltban hagyja önmagát és előadását, tisztelettel hajtva fejet egy zseni életműve előtt: diktátora azonban megkopott kicsit, nyolcvan évvel ezelőtt látta ilyennek a náci zsarnokot a koncentrációs táborokról akkor még mit sem tudó Chaplin. Közben viszonylag kevéssé reflektál az eltelt hosszú időre, a kibővült történelmi tudásra, a megváltozott zsarnokképzetekre. Jó például a barna szeműek kiirtásáról folytatott agresszív töprengés Hynkel és Herr Spejz (Hajduk Károly) között, amibe a közönséget is bevonják potenciális áldozatmasszaként – Vidnyánszky zsákmányra vadászó, ide-oda járó szeme úgy izzik, hogy beleborzongunk -, mégis többet mond el nyolcvan évvel ezelőtti viszonyokról, mint a ma jóval alattomosabban működő és kifinomultabbnak álcázott általános europolitikai rothadásról.
A szórakoztatásban nincs hiba, a kivitelezés magas színvonalon teljesít, nem kifelejtve a nyelvi szintekben rejtőző lehetőségeket sem. A zsarnok kifejezésmódja harsány és expresszív, Chaplin zagyva némethalandzsáját magyar szavakkal ütötték fel, ez általában informatív és nem zavaró, bár a sok truváj mellett gyakran ismételt „ajtó becsukken” és hasonló lelemények bosszantóan laposak. Megkapjuk a földgömbtáncot, a sütibe rejtett áldozati gyűrűk kalandjait, és persze a zseniális komikus kacsázó járását, mimikáját, esetlennek álcázott mozdulatait, amiket a főszereplő újabb trükkökkel és lenyűgöző akrobatikával fejel meg.
Ifjabb Vidnyánszkynál tényleg nincs, mi inspirálóbb. Önmagában sikerpotenciál, hogy valaki őt teszi meg Chaplin doppelgangerének – Vecseiék valószínűleg egyenesen a figurájára álmodták az egész előadást. Piszok nehéz dolga volt, Charlie Chaplint kellett birtokba vennie, aki a filmiparban nem kisebb ikon, mint Hitler volt a huszadik századi tömeggyilkosok panoptikumában. A színész az első pillanattól maga az Attrakció, az előadás fő látványossága. Hiába veszik körbe remek színészek Hajduk Károlytól Lukács Sándorig, menthetetlenül ellopja a show-t. A borotválós jelenetben Chaplin mozdulatait gyakorlatilag mozdulatról mozdulatra lemásolta (Rami Malek jutott eszembe a Bohém rapszódiából), és bár ez a precíz imitálás gyakran felbukkan, szerencsére nem jelenti a színészi eszköztár kizárólagos elemét. Vidnyánszky ártatlan, szeretetreméltó kisember a zsidó borbély szerepében, aki úgy cseppen a burjánzó nácizmusba, mint Pilátus a Krédóba, és félelmetesen röhejes önkényúr tomániai diktátorként – tegyük hozzá, ebben is inkább a chaplini bohócos élvezet nyomvonalán halad, azaz erősebb a hangsúly a nevetségessé tételen, mint az iszonytatáson. Van itt mindenféle kéjes túlhajtottság, a színész táncol, totyog, kacsázik, csoszog, boldogan tör-zúz, ordít, fenyegetőzik, s mint mindig, dikcióban éppoly erős, mint a fantasztikus mozgáskészségét megcsillogtató akciókban. Figyelni őt egyszerre jelent szellemi és fizikai élményt.
A haloványabb második felvonás végképp hagyja elharapózni a burleszket és az akrobatikus cirkuszkavalkádot, ami az összhatást gyengíti némileg, különösen Napolini-Mussolini (Király Dániel) felbukkanásával – a filmnek is ez a legunalmasabb szekvenciája. Vidnyánszky érzékeny és átélt előadásában mégis meghatódunk a híres végemonológon, ahol a kis csavargó a világégés kezdetén, amikor „Minden Egész eltörött”, békéről, szeretetről, humanizmusról szónokol. Pedig tudjuk, hogy ma az árokásásba, idegengyűlöletbe, kirekesztésbe révült arcok előtt egy ilyen beszéd fikarcnyi hatást sem keltene, és egy diktátor kizökkent elméje csak azt a torz világot tükrözi vissza, amelyben élünk.
Hegedüs Barbara
Fotók: Dömölky Dániel
