Márai írta róla: „Egy evőeszközből, egy gyufásdobozból, egy banális utcasarokból olyasmit lát meg, amit én soha…, célja nem a naturalista hűség, hanem az anyag mögötti összefüggés, a forma megörökítése.” André Kertész fotóművész 120 éve született.
André Kertész magyar-francia-amerikai fotóművész 120 éve, 1894. július 2-án született Budapesten. Kertész Andor néven zsidó családban látta meg a napvilágot. Apja könyvkereskedő volt, s Andor, a középső gyerek, csak 15 éves volt, amikor meghalt. A családot az anya bátyja segítette, ezért gyermekkorát Szigetbecsén töltötte. Nagybátyja padlásán a metszetekkel illusztrált lapokat olvasva határozta el: ő majd „fényképekkel mesél el történeteket”.
Felső-kereskedelmi iskolát végzett Budapesten, tőzsdeírnok lett. 1912-ben kezdett boxgépével fényképezni. Az első világháborúban történeti értékű fotókat készített, a hétköznapokat örökítette meg, jellemző képe a latrinán sorban ülő katonák csoportja. Galíciában súlyos kézsebet szerzett, esztergomi lábadozása alatt életműve jelentős darabjait készítette el. 1916-ban Önarcképével, amelyen egy patak partján tetvészkedve ábrázolja magát, elnyerte a Borsszem Jankó című élclap díját. 1917-től az Érdekes Újság és más lapok is közölték fotóit.
Egy 1923-as amatőr fotókiállításon ezüstéremmel akarták kitüntetni, de azt kérték: Kálvin tér című képét brómolajjal tegye rajzosabbá. Ezt – a fotózást önálló művészetnek tartva – megtagadta, így csak oklevelet kapott. Kertész elvetette a piktoralizmust, számára a humanista tartalom volt fontos, nem pedig a néprajzi téma, mint némely pályatársának. Itthon nem tudott kibontakozni, nem állíthatott ki, a Horthy-rendszer tradicionalizmusa és antiszemita légköre emigrációba kényszerítette.
1925-ben Párizsban telepedett le, s főleg az utcán fotózott. Megérkezése után gépét ellopták, csak 1928-ban tudott újat venni, s ezt a Leicát használta haláláig. Számos avantgárd művésszel kötött barátságot, a húszas-harmincas években Párizs kulturális életének képi krónikása lett, művei a vezető európai lapokban jelentek meg. Fő témája a párizsi művész-, munkás- és csavargóvilág volt, mellőzte a művi beállításokat, a magazinok vizuális megjelenésére spontán képnyelve erősen hatott. 31 éves korában teljesült álma, budapesti hivatalnokéletét a párizsi művészvilágra cserélte. Itt élte legboldogabb napjait, a Montmartre művészei között szabadon, kötöttségektől mentesen fotózhatott. Picasso, Piet Mondrian, Marc Chagall, Calder, Brassaï, a filmes Eisenstein és más festők, képzőművészek tartoztak mindennapos baráti köréhez.
Bölöni Györggyel végigfotózta Ady Párizsát, a kávéházakat. A párizsi magyar kolónia is befogadta, emlékezetes portrét készített Károlyi Mihályról. A Vu, az Art et Médecine és más európai folyóiratok külső munkatársa lett, hatása kimutatható Brassai, Robert Capa és Cartier-Bresson munkásságán.
1936-tól egy New York-i reklámstúdiónak dolgozott, a második világháború elején Amerikában maradt, 1944-ben kapta meg az állampolgárságot. Tizennégy éven át hírességek otthonait fényképezte, a Home and Garden magazinnak dolgozott. 1964-ben retrospektív kiállítást rendeztek műveiből New Yorkban, bemutatva magyarországi, párizsi és New York-i képeit.
Munkássága új korszakot nyitott, a modern fotóművészet egyik alapítójának tartják. Táj- és városfotót, csendéletet, portrét, zsánerképet egyaránt készített. Rögzítette az élet apró dolgait, a szokatlant, a meglepő képkivágást és látószöget kereste, sokszor lehagyta modelljei fejét vagy lábát. Emlékezetes fotója a járdaszegély mellett áramló vizet mutatja. Híres albuma a görbe tükör által deformált aktok sorozata, a víz torzító hatását, az árnyékok kontrasztját is felhasználta. Márai írta róla: „Egy evőeszközből, egy gyufásdobozból, egy banális utcasarokból olyasmit lát meg, amit én soha…, célja nem a naturalista hűség, hanem az anyag mögötti összefüggés, a forma megörökítése.”
1948 és 1984 közt ötször járt Magyarországon, utolsó látogatásakor 120 képét a szigetbecsei André Kertész Emlékháznak ajándékozta. Egy időskori interjújában a következőket mondta e tájról és az itt élőkről: „Becse sem a rokonok miatt lett meghatározó, hanem mert olyan közel kerülhettem a természethez és azokhoz, akik közt ez történt velem… Később akár Franciaországban vagy New Yorkban fényképeztem tájat vagy embert, a becsei táj és a becsei emberek születtek újjá minden képen.”
Utolsó éveiben alig mozdult ki lakásából, de ablakából tovább fotózott. 1985. szeptember 28-án halt meg New Yorkban. Százezer negatívját és levelezését a francia államra hagyta, műveit a kecskeméti Fotográfiai Múzeum és amerikai közgyűjtemények, továbbá a New York-i André and Elizabeth Kertész Foundation őrzik.
Fotók: Mai Manó Ház, Wikimédia, pleasurephoto.wordpress.com
